Bő másfél, lassacskán inkább két éve mindössze egyetlen nap különbséggel rendeztek meg Budapesten két olyan koncertet, amelyek a leírásuk és alapvető paramétereik alapján akár kifejezetten hasonlóak is lehettek volna. A valóságban azonban nem is különbözhettek volna jobban.
2017 őszén két egymást követő napon lépett fel Magyarországon két kiváló zeneszerző, James Newton Howard és Michael Nyman, akiknek a pályafutásában nemcsak az a közös, hogy nagy sikerrel vezénylik is saját műveik előadását, hanem elsősorban az, hogy mindkettejük nevéhez számos hollywoodi filmklasszikus zenéjének megírása fűződik. A két estét beharangozó cikkekben és hirdetésekben éppen ezért bőségesen találhatunk párhuzamokat. Ennek jegyében nem lett volna meglepő, ha a két művész karrierjének hasonlóságai a budapesti koncertjükön is tetten érhetőek – érdekes módon mégis azt mutatták be, hogy megtévesztően hasonló vázra hogyan lehetséges két egyformán kiváló, de teljességgel különböző építményt felhúzni.
Az idén 75 éves brit zeneszerző, Michael Nyman, akinek olyan filmekben csendültek fel a művei, mint a többszörös Oscar-díjas Zongoralecke, a Gattaca vagy az Egy kapcsolat vége, a nagyszerű klasszikus zenészekből álló Michael Nyman Banddel minden létező külsőséget kizárva, egy olyan színpadképben, amelyet legtalálóbban talán az éppen általa alkotott zenei terminust kölcsönvéve, “minimalistaként” írhatnánk le, egységesen egyszerű, fekete öltözékben mutatta be, hogyan lehetséges a közönség figyelmét kizárólag kortárs komolyzene megszólaltatásával órákon keresztül maradéktalanul fenntartani. Egyetlen összekötő mondat, a közönségnek intézett gesztus vagy bárminemű vizuális effekt nélkül adták elő remekül Michael Nyman szerzeményeit, mindössze érintőleges szerepet szánva a filmzenéknek – bizonyságát adva annak, hogy a korunk egyik leginnovatívabb és legkreatívabb komponistájaként és zenetudósaként számon tartott Nyman valójában rendkívül sajnálatosnak tartja, hogy szerteágazó életművéből éppen a filmzenéi révén ismerik a legtöbben. Az Erkel Színházban előadott koncertprogram jellege és arányai is azt tükrözték, hogy Michael Nyman véletlenül sem szeretné, ha 30 éves filmzeneszerzői múltja valamiféle skatulyába zárná, és leginkább számos egyéb műfajban alkotott remekeit szeretné megismertetni a világgal.
A 68 éves James Newton Howard úgyszintén három évtizede tevékenykedik Hollywoodban, és az ehhez való hozzáállása nem is lehetne eltérőbb Nymanétől. A tavalyelőtti Aréna-koncert minden egyes pillanata tükrözte azt a hosszú évek sora alatt fikarcnyit sem tompuló szenvedélyt, amellyel a zeneszerző a filmzeneírás iránt viseltetik. Karmesterként minden mozdulatából, az este házigazdájaként pedig minden szavából sugárzott az öröm, amely a munka összes nehézsége, kívülállók számára sokszor meglepően komoly buktatói ellenére áthatja a filmiparral való, számtalan díjjal elismert együttműködését. Merthogy James Newton Howard nemhogy nem akarta háttérbe szorítani filmzeneszerzői munkásságát egyéb alkotásaival szemben, de minden alkalmat megragadott arra, hogy hangsúlyossá tegye, hogy a szimfonikus zenekar és kórus által megszólaltatott művei egy-egy film kísérőzenéjeként, attól inspirálva és annak céljait szolgálva születtek. Az egyes dallamokat vonatkozó filmjelenetekből összeállított vetítés kísérte, szó szerint elrepítve a hallgatóságot az adott film világába. Emellett pedig a zeneszerző élete mintha maga is egy megelevenedett hollywoodi történet volna: Newton Howard, aki nemcsak muzsikusnak, hanem showmannek is kitűnő, szórakoztató és humoros szöveges betétekben idézte fel pályafutásának alakulását, amely nem nélkülözte az amerikai filmekbe illő fordulatokat.
És itt jelenik meg a szubjektív nézőpont: noha James Newton Howard az utóbbi években olyan filmekhez szerzett dalokat és aláfestő muzsikát, mint (szigorúan a teljesség igénye nélkül) a Vörös veréb, a Legendás állatok és megfigyelésük, Az éhezők viadala, a Hófehér és a vadász, A Bourne-hagyaték vagy A sötét lovag, a koncert első felében olyan mozikból idéztek fel dallamokat és képeket, amelyek a ’90-es években születtek. A ’90-es években, amikor, lévén, hogy gyerek voltam még, a mostani százszor árnyaltabb kép helyett valóban, feltétel nélkül, tündérmesébe illő álomvilágnak voltam képes látni a hollywoodi “álomgyárat”. Ez a fajta háborítatlan gyermeki rajongás sokszor fájón hiányzik az illúziók természetszerű szertefoszlásával, a felnőttek realitásának megismerésével.
Még ha nem is kapcsolódik mindenkinek a gyerekkorához, egy már letűnt, manapság nosztalgiával övezett világba, egy igazán egyedi hangulatba tud(ott) visszasodorni néhány olyan, James Newton Howard zenéjével fémjelzett film, amelyek magukon viselik a semmivel össze nem téveszthető ’90-es évekbeli vonásokat, stílusjegyeket. Erre az élményre kezdtem el vágyakozni akkor, amikor ennyi idő elteltével újra a kezembe akadt a másfél évvel ezelőtti koncert programfüzete. Miért is ne lehetne megidézni ezeket az érzéseket, ezt a kort néhány este erejéig? Ráadásul nincs kizárva, hogy más is kedvet kapjon hozzá! Álljon tehát itt egy tízes nosztalgia-toplista, időrendbe szedett javaslatcsokorként kellemes nyáresti mozizáshoz – jelszó a valóságból való teljes kiszakadás, esetenként némi felhőtlen nyári ábrándozás, a közös pont pedig James Newton Howard zenéje:
1. Három férfi és egy kis hölgy
Bár máig úgy gondolom, hogy az előzmény, a Három férfi és egy mózeskosár című francia film amerikai remake-jeként született Három férfi és egy bébi a maga nemében felülmúlhatatlan, szűk körben végzett közvélemény-kutatásom szerint sokak szíve húz az 1990-ben készült folytatáshoz. Mindenesetre Tom Selleck, Ted Danson és Steve Guttenberg hármasát minden alkalommal élmény együtt látni.
2. Egyenesen át
Minden, csak nem üdítő komédia, de ki állította, hogy súlyos sorsfordító kérdésekkel való szembenézés valaha is megkerülhető? Ha pedig szükséges, miért ne olyan meghatározó színészegyéniségek társaságában tegye meg az ember, mint Kiefer Sutherland, Julia Roberts vagy Kevin Bacon? Nemrégen már a remake-je is elkészült, így feltétlenül érdemes az új verzióval összevetni az eredetit.
3. Pretty Woman – Micsoda nő!
Ma már bizonyára nem készülhetne a középpontban álló témáról ilyen jellegű és műfajú film, de ha a maga korának kontextusából, a romantikus komédiák igazi virágkorából nem akarjuk kiragadni, nehezen vitatható, hogy a Pretty Woman valódi, megkerülhetetlen klasszikus. Julia Roberts és Richard Gere filmbéli románca ezredszerre is szívdobogtató és megunhatatlan.
4. Hullámok hercege
Megindító és megrázó szerelmi történet, amelyben Barbra Streisand oldalán a főként akciófilmes szerepeiről ismert Nick Nolte is érzékeny, romantikus oldalát csillanthatja meg.
5. A szerelem erejével
Úgyszintén a kor minden egyes stílusjegyét magán viselő romantikus dráma – ízelítő Julia Roberts és Campbell Scott főszereplésével egy olyan időszakból, amikor még a legkilátástalanabb helyzetben is érdemes volt a happy endben reménykedni.
6. A szökevény
Harrison Ford még ma, 77 évesen is képes hiteles akcióhősként létezni a vásznon. A kritikusok által egyik legtöbbre tartott alakításában ezt a karizmát ötvözte jellemábrázoló képességének legjavával – a filmbéli ellenpontját megformáló Tommy Lee Jones játéka pedig Oscar-díjat érdemelt.
7. Junior
Arnold Schwarzenegger és Danny DeVito felhőtlen komédiázása az Ikrekben folytatásért kiáltott. Az eredmény egy olyan mozi, ahol az akciófilmsztárok koronázatlan királya kismamaszerepben tündököl, Emma Thompson pedig, tőle szokatlan módon, habkönnyű amerikai vígjátékban vállal feladatot.
8. Francia csók
Volt idő, amikor Meg Ryannek egyetlen filmjét sem volt érdemes kihagyni, pusztán azért, amilyen megejtően elbűvölő volt akkoriban a romantikus komédiák ikonja, minden egyes szerepében. Ugyanez a fő vonzereje ennek a vígjátéknak is, ahol történetesen éppen Kevin Kline az, aki nem tud ellenállni minden idők egyik legemlékezetesebb mozgóképes naivájának.
9. Legbelső félelem
Edward Norton lenyűgöző alakítása kárpótol minden megrázkódtatásért, amelyből a fordulatos film 130 perce alatt bőven kijut a nézőknek.
10. Szép kis nap!
Nem sok panasz lehet egy nehézségekkel teli hétköznapra, ha az aranyos kisgyerekek mellett a szerelmes pillantásokat vető Michelle Pfeiffer / George Clooney társaságában ér véget.
+1 Hatodik érzék
Bruce Willis életének egyik legjobb alakítása és a modern kori filmtörténet egyik legnagyobb csavarja – évtizedek elteltével is lehetetlen a rendkívül erős atmoszférájú film hatása alól kikerülni.
Szöveg: Verasztó Annamária
Illusztráció: Csorba Gergely