Pető Zoltán gondolatai
„Az emberi elme a múltra csak azért emlékszik, hogy a jelent megkülönböztesse a jövőtől.” (Shayat Cout Pho)
Alapigazságként könyveltem el magamban, hogy háromféle történelem létezik: Az első, amint azt én megéltem. A második, ahogyan azt a többség megélte. A harmadik pedig, amint azt a különböző érdekek mentén megírták, rögzítették. Ezen magvas gondolatból kiindulva, nem csoda, hogy ebben a csodálatos világban, mindenkinek és mindig igaza van – a történelmet illetően!
Az 2009-ben készült, Magyarország Története (46 rész! FilmArt) filmsorozatot (tátott szájjal) végig tekintve, az ember nagyon könnyen elbizonytalanodik, még abban is, amit maga megélt. A sorozat induló gondolata: „A történelem, nem évszámok és nevek halmaza, hanem kapcsolatok és összefüggések sora. A történelmet, nem elég tudni, hanem érezni kell!”
Úgy alakult, hogy anyósom orosz. Drága jó mama egyszer elnézett hozzánk. A nagy vendégeskedésben leültünk jó anyámmal, s vele, hármasban beszélgetni. Mi újság–mi újság? – érdeklődött jó anyám. Hát, nehezen, de megvagyunk. – felelte anyósom. Hát azt tudom, hogy az oroszok mindig nehezen voltak. – vette át a beszélgetés fonalát jó anyám. Emlékszem, mikor bejöttek hozzánk, a faluba ’43-ban, elvitték drága jó édesapámnak a bőrkabátját. – merengett a történelemről. Még szerencse, hogy én voltam a beszélgetés összekötője, s így e gondolatot nem közvetítettem mama felé. Bizonyára nem vette volna jó néven, hiszen ő azért nem ismerte az apját, mert röviddel születése után, 1941-ben elvitték a frontra, s pár héten beül ott is maradt, hősként. Neki befejeződött a történelem. Ehhez képest, nagypapám lenyúlt télikabátja, mókás kalandnak tűnt, bár a tél kellős közepén az sem volt felejthető epizódja a történelemnek.
Érdemes észrevenni, hogy a történelem mindig csak visz. Vitte papát, vitte a bőrkabátot, vitte az életeket és vitt mindent, ami a múlt. Nekünk pedig itt hagyta a jelent, a kétségeket: mi volt, hogy volt? Milyen bőrkabát? Anyósom apja hogyan keveredik bele a történetbe, mi köze nagyapám bőrkabátjához?
Az imént említett filmsorozatból tudtam meg azt is, hogy nem csak az én nagyapám kabátja cserélt gazdát, s így lett a történelem része, hanem az általunk, a magyar nemzet hőseként említett Petőfi Sándor – a továbbiakban, az összetéveszthetőség és behelyettesíthetőség kedvéért „csak” Sándor – kabátja is a történelem martaléka lett. Történt ugyanis, hogy a neves költő barátja, Orlai Petrich Soma, évekkel az eseményt követően, szűk körben, de a világ nyilvánossága elé tárva, közzétett egy darabka történelmet, mely azóta sem hagy nyugodni egyeseket.
Történt anno, hogy egy igen bonyolult forradalmi és szabadságharc projekten dolgozott a magyar nemzet, a XIX. század közepén. Nem mennék bele a részletekbe, mert azt már a történelemkönyvek ezer formában taglalták. Az ügy apropóján, én inkább a történelem sokszínűségére, s egyben zavaros mivoltára hívnám fel a figyelmet. Sándorunk ugyanis e felfordulásban lelt nagy tisztelőre, s patrónusra Józef Zachariasz Bem (magyar becenevén: Bem apó, muszlim nevén pedig Murád pasa) nevű úriember személyében, aki nagy tudásával, éppen a magyar csapatok trénereként próbált sikereket elérni. Ne firtassuk, hogy miért éppen ő, aki mellesleg egy cseh eredetű családban, lengyelként látta meg a napvilágot, s a történelem megtréfálása céljából Napóleon oldalán harcolt tüzér hadnagyként a franciák oroszországi hadjáratában. Miután az adott turnén az oroszok álltak a dobogóra, Bem úr tüzér századosként, az orosz fennhatóság alá tartozó Lengyel Királyság hadseregébe igazolt át. Ezt követően Párizsban vendégszerepelt, majd néhány vargabetű leírása után belekeveredett az 1948-49-es Forradalom és Szabadságharcba, magyar honvéd altábornagyként – mint a történelem feljegyezte: hosszas rábeszélésre, elvállalta a magyar fegyveres erők főparancsnoki posztját. Kvalitására jellemző, hogy (rövidke, mindössze 56 éves) életpályáját oszmán pasaként fejezte be. Legyünk őszinték! Hozzá képest, a mi 32 néven anyakönyvezett Ságvári Endrénk „Kiss Miskának” tűnik.
Sokszor elméláztam azon Sándor és Bem Bácsi, barátságuk hevében milyen nyelven kommunikáltak? De, ez most, történetünk szempontjából teljesen indifferens! Tény, hogy a turné során, 1849. július 31-én, Segesváron lépett fel a társulat. Félreértés ne essék! Én nem szeretném bagatellizálni (ne adj Isten! parodizálni) sem az eszmét, melyért halomra haltak meg békés emberek, sem pedig a célt, amelyet soha el nem ért a magyar nemzet – egyszerűen, egy másik megvilágításból szeretném leírni azt a darabka történelmet, amelyben odaveszett a „nemzet csalogánya”.
Nos, Sándor úgy érezhette, a hazáért akkor tesz igazán nagyot, ha részt vesz a segesvári ütközetben. A költőt, akkoriban már jelentős népszerűség övezte országszerte. Ezért az ő jelenléte, mint PR fogás sem lehetett elhanyagolható – bár történelmileg, nem ez adott jelentőséget az eseménynek. A helyszínre érkezvén, azt tapasztalhatta, hogy a történelem igen kemény pillanatokat produkál, s neki, mint a szavak mesterének lesz itt teendője bőven. Nem is késlekedett, üstöllést összefuthatott pár jó emberrel, s megvitatták a fejleményeket. Eshetett pár keresetlen szó a császárról, a németekről is, kiket pár nappal az előtt írt versében, hazafias felindulásból (úgy, a B-középből kikiabálva) rendesen kiosztott, mikor jelezte nekik, hogy „Foglalod a kurva anyádat, De nem ám a mi hazánkat!…”. A düh és a tehetetlenség annyira felpaprikázhatta a tenni akaró társulatot, hogy hirtelen felindulásból nekiülhettek enni s inni, de ami még fontosabb: végigbeszélni a haza minden gondját-baját, így a történelem kellős közepén.
Olyan jól sikerülhetett az irodalmi est, hogy a költő reggel elaludta a csatába hívó trombitaszót. (akkoriban, még nem volt sms, hogy jelezzék a haverok: öreg, már csak rád várunk) Nehéz fejjel ébredve megdöbbenten tapasztalta, hogy valaki lenyúlta a kabátját. Olyan nagy szüksége ugyan nem lehetett volna rá, hiszen a nyár kellős közepe volt, de azért hülyén jött volna ki, hogy ott áll a csata kellős közepén, egy rendes mente nélkül. Ráadásul, az adott kiskabát akkorra már mintegy védjegyévé vált, hiszen történelminek ugyan nem nevezhető elmondások szerint, abban szerepelt a budapesti felfordulás idején, és adta elő jelenetét a Nemzeti lépcsőjén is.
Miközben, bortól gőzterhes fejjel, némileg sárga-földes nadrágban felöltőjén töprenghetett, s éppen elhatározta, hogy húz még egy lóbőrt – arra a hírre lett figyelmes, hogy a csatamezőről jelentették: Petőfi elesett a harcokban – Sándor tehát hősi halált halt. Nos, az éles eszű irodalmárnak azonnal leesett, hogy a kiskabátja történelmet írt! Valójában pedig nem ő, hanem a mentéje veszett oda a csatában. Pár perc leforgása alatt kitisztult elméje, és bevillant neki, hogy ez nem méltó egy olyan híres emberhez, mint ő! Arcvesztés tipikus esetének kockázata forgott fenn. O. P. Soma barátja – aki éppen akkor ült fel az ágy szélére –, halva született ötletnek tartotta, hogy Sándor kiáll a helyi Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és egy költői csavarral közzé teszi: hoppá-hoppá! Az nem is én vagyok! Csak a mentém, ment el… Én itt vagyok másnaposan, kabát nélkül, szomorúan, de magyar. Azt a variációt is elvetették, hogy így, egy szál ingben és gatyában kirohan a csatába és hősi halálra öleti magát – valójában másodszor. A költő, aki halálhírének pillanatában 26 éves volt – bizonyára – a rövidebb végét fogta meg a madzagnak és egyszerűen lelépett. Magára hagyta a történelmet, s benne útjára engedte Petőfi legendáját.
Mind a mai napig foglalkoztat bennünket, hogy mi is történt Sándorral, miután világgá ment? Nos, én most elmondom a saját verziómat: Kabát híján, rendesen borostásan, másnapos ábrázattal senki fel nem ismerte. Azt is tudjuk jól, hogy a hír amúgy is sokkal erősebb, mint maga a valóság. Az fel sem merült, hogy felkapaszkodik egy Szibéria felé tartó szekérre. Egy: nem tudott oroszul, tériszonya volt a hegyektől és kiverte a víz a vodkától. Kettő: Szibéria rohadt messze van – Sándornak elkopott volna a lába, meg különben is, nyárból a télbe, kabát nélkül? – legyünk őszinték! elég morbid. Szerintem melegebb éghajlatot választott – rövidnadrág, póló. Mivel akkoriban Thaiföld (Sziám) még nem volt divatban, tehát maradt Törökország, mely roppant népszerű volt a nehéz helyzetbe került forradalmárok körében.
Történelmi tényekkel ugyan nem támasztották alá, de azóta cáfolatot sem sikerült begyűjteni arról a legendáról, hogy 1949. őszén egy tengerparti falucska kocsmájában összefutott Bem Bácsival, aki szintén arrafelé keresett menedéket a német szurkolók haragja elől. Az akkorra már iszlám hitre áttért Murád (pasa) bácsi elmesélte, hogy tartja a kapcsolatot a törökországi magyar diaszpórával, olyanokkal, mint Kossuth Lajos, Mészáros Lázár, Guyon Richárd (Hursid Pasa), Kmety György (Ismail pasa) és még 216 magyar, 7 lengyel és 15 olasz jóemberrel – de az eszme elveszőben van és nagy a széthúzás a csapatban. Sándor kortyolt egyet jót a helyi vörösborból, koccintani ugyan nem tudott Murád Bácsival, hiszen az öreg vallása tiltotta a szeszes ital fogyasztását. A helyiség félhomályában elmormolták – ki-ki a saját nyelvén – az örök szlogent: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” (“Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát”) Majd, könnyes szemmel elbúcsúztak egymástól és a történelem egy jelentős darabjától.
Sándor, aki időközben leszokott a versírásról – sem az oszmán, sem a török nyelv nem állt a tollára –, ekét ragadott és kaptafát, s földhöz vágta hitvány dorombját… Szabad idejében egyetlen hobbijának, az ivásnak hódolt – a századforduló tájékán, még az első világégés előtt örök nyugalomra tért. Több gyereket is hagyhatott maga után, mint örökséget, de őket – a helyi szokásnak megfelelően – nem Petőfinek nevezte el, s magyarul sem tanultak meg.
Elnézést kérek, így nyilvánosan a költő emlékétől, ha mindez nem így történt! Én mégis ezt a verziót érzem történelem-hűnek, hozzá illőnek, hiszen a róla keringő, rengeteg legenda és információ, valamint az általam elolvasott (s messzemenőkig tisztelt) versei alapján el nem tudnám képzeni, hogy csak úgy, egyszerűen kimegy a csatatérre és elesik – mert a haza és az eszme ezt kívánta volna meg tőle. Ügyesebb volt ő annál!
Ennyit az én kreált történelmemről. Ugye milyen egyszerű történelmet írni? Minden nap megtesszük, anélkül, hogy tudnánk róla. A jövő nemzedéke pedig derítse csak ki, mi is lehetett anno valójában!? Jómagam pedig – mint a történelem megélője – már arra sem emlékszem, hogy tegnap én köszöntem először neves, közéleti személyiségű szomszédomnak, vagy ő előzött meg üdvözlésével. A következő generáció azonban úgy fog rám emlékezni, hogy nekem még a neves közéleti személy (akkora már történelmi személyiség!) is előre köszönt!
Pető Zoltán