„Földi Tamás kétszer járta végig az El Camino-t, az ősrégi zarándokút tanításait egy életre a szívébe zárta.”
„Az út, egyre tisztábban látom, ezerszer ezer ágbogú, de csak az talál a millió ösvény közül legalább egyre, aki akarja. Azé az út – persze csakis a maga külön-külön is ezer ágbogú, bikaszörnyek ezreivel teli saját útja – csak azé, aki akarja. És az elég. Akarni kell. Talán nem is kell nagyon. Az is jó, ha mindig kicsit. Az út jó hozzánk: megvár. Larvatus Prodeo, láttam a szemközti ház falán az elutazásom előtti éjszakán. Jóval éjfél után lehetett. A sötét nappali ablakában álltam. Nem tudtam aludni, már napok óta virrasztottam. Álarcban járok – olvastam újra és újra a neonreklámot. Korábban soha nem láttam. De olyan érzésem volt, mintha évek óta követne ez a descartes-i gondolat. Olyan volt, mintha búcsúznék a házaktól, az utcától, Schwabingtól, Münchentől. Az itt töltött éveimtől. Mintha soha többet nem térnék vissza, vagy ha ismét erre járnék, már semmi sem lenne olyan, mint addig volt. Többször voltam már hetekig távol, sokkal távolabb, mint ahová indultam. De így még sohasem éreztem. Ahogy haladok az úton egyre mélyebben magamban, feldereng bennem, hogy indulásom előtt jól éreztem: ha egyáltalán visszatérek – amiben már nem vagyok biztos –, akkor is idegen lesz számomra minden, ami évtizedekig megszokott, már-már otthonos volt. És én is ismeretlen leszek az álarcom nélkül a környezetem számára. És biztos vagyok benne, hogy soha többé nem tudok felvenni magamra álarcot.“ Tolvaly Ferenc: El Camino – Az út
Riporter: Nagy Daniella