Pető Zoltán gondolatai
„A kalapács egy életen át csak üt, vág, mindenkit legyőz – a végén mégsem lesz belőle kisbalta”
(Shayat Cout Pho)
A múltkor kedvem támadt elmondani véleményemet. Hirtelen felindulásból közzé is akartam tenni egy mérvadó (ma úgy hívjuk, sűrűn látogatott média felületen), aztán visszatöröltem. Rájöttem, hamarabb lesz este, mint reggel – még baj lehet belőle. Olyas valaki, valami olyan helyen olvassa, ahol az ilyesminek fontos szerepet tulajdonítanak. Nyit nekem egy fájlt és kész. Onnantól ez a fájl már az én nevem fogja viselni (ketten kell osztozkodnunk nevemen) és attól függően fogják elővenni, hasznát venni, hogy a gépezetben hol ütöm fel a fejem esetleg, hol lógok ki a sorból. Tudom, a személyiségi jogok megvédenek. A rosszindulat azonban még nem jogi kategória. Ha a szellem kibújt a sörösüvegből, a következményeket mindenképpen én viselem. Megtartottam tehát véleményemet. Éppen e gondolatokon töprengtem, mikor kiléptem a bejárati ajtómon egy verőfényes hétfő délelőtt, és ekkor rám rontott a szomszéd kutyája. Jól öltözöttségem ellenére (bár ma már az igazi rablók túl vannak öltözve), azt hihette, betörő vagyok. Bizonyára később sem ismert fel, mert csak akkor nyugodott meg, mikor rendesen összenyálazta öltöny-nadrágom látható részeit, és sikerült lerágnia egy darabkát zakóm ujjából. Nem volt szívem belerúgni, így hát elhatároztam, elmondom neki a véleményemet. Az legalább olyan lesújtó volt, mint ha ötször belerúgnék. Figyeltem az arckifejezését. Előbb úgy tett, mint akit érdekel eszmefuttatásom, majd azt figyelte, van e valami ehető a kezemben, később pedig leperegni láttam róla szavaimat, mint a másnapos finomfőzeléket falrahányás után. Rájöttem: a kutyát se érdekli az én véleményem.
Felmerült bennem a kérdés: miért is van vélemény, ha nem lehet szabadon hangoztatni, ha nem oszthatom meg senkivel – aki arra használná, amire én szeretném, hogy használja.
Egyszer, még a nehéz időkben, első munkahelyemen – mikor még Pártunk/kormányunk/KISZ adta meg a helyes irányt – felkértek, hogy egy nyugdíjba vonuló kollégánk búcsúztatóján én mondjak el pár sort a maradó munkatársak nevében. Bizonyára mást is felkérhettek, de azok óvatosan kifaroltak. Én, aki alig egy fél éve ismertem az adott elvtársat – közöm nem lévén hozzá –, úgy gondoltam elég lesz, ha véleményt formálok úgy általánosságban minden nyugdíj közelében álló kollégáról, s egyben magáról Feri Bácsiról is. Nagyon visszafogott voltam, de a felénél még így is átvette tőlem a hangot, az ékesszólásban előttem járó párt és ideológia nagy mestere, a párttitkárunk. Véleményemet – az illendőség és közgondolkodás helyes irányait figyelembe véve – már ő fejezte be. Később közölték velem, hogy csalódtak bennem, de majd besegítenek ideológiai fejlődésembe.
Nem sokkal később elvittek katonának. Persze, az apropó nem Feri Bácsi búcsúztatója volt – eljött az ideje, hogy a rendszer embert faragjon belőlem. Már az első napon éreztem, hogy nem jó helyre keveredtem. Itt aztán a véleménynek úgy általában semmi helye. Tudomásul vettem én ezt, de mikor egy óvatlan pillanatban megkérdezték, hogyan vélekedek az akkor még 56-os ellenforradalomnak nevezett eseményekről, végleg kiderült, hogy nem egyre gondoltunk. A politikai és ideológiai állapotunkért felelős tiszt behívatott és még mielőtt megváltoztatta volna véleményemet közölte: „Fiam, itt ilyen véleménnyel szar világ vár magára!” majd hozzátette, gondja lesz rá, hogy helyre tegye a helyrevalót. Picit megrémültem, mert éppen a Szovjetunióba készültem továbbtanulni, s ez a jóember akár keresztbe is haraphatta volna a karrier létrám legalsó fokát. Nem részletezném, hogy jártam túl az eszén, de megúsztam a vélemény-korrektúrát. Viszont rögzült bennem: ha kérdezik a véleményemet, az gyanús! Vagy ki akarnak belőlem csikarni valamit, vagy a számba szeretnének tenni valami nem oda valót. Mindkettő tud fájni rendesen.
Egyszer Belaruszban – vélemény szempontjából igen veszélyes terep! – egy újságíró megkérdezte véleményemet, úgy általában, fűről, fáról, kalandparkról. Akkorra már rendesen kikupáltnak éreztem magam véleménynyilvánítás terén, így bátran elmondtam gondolataimat a semmiről, tiszteletben tartva a belső berendezkedést, az elnököt és úgy általában mindent, ami az övék – ráfogtam, hogy ez a véleményem. Nem hiszik el! megint beszaladtam a rozsba. Olyan kacifántosan kiherélték szavaimat, hogy mikor a nagyjából egy oldalas cikket elolvastam, kivert a verejték. Volt ott minden, főleg politikai vélemény nyilvánítás, állam – továbbá elnöke – és kormány elleni állásfoglalás, valamint ellenzéki hangulatú kritika. Még szerencse, hogy egy diktafonra felvettem a firkásszal történt beszélgetésünket – gondoltam, ha megáll értem a fekete nagyautó, akkor ez talán mentségem lehet, ha engednek egyáltalán védekezni. Nem jöttek – talán tiszteletből, talán ők is tudták, hogy én ilyen katyvaszt nem is hordhattam össze, vagy csak nem is érdekelte őket ez az egész. Az élet milyen amorf helyzeteket tud teremteni – akkor olyan jól esett belegondolni abba, hogy mekkora szerencse is, hogy (munkámnál, pozíciómnál fogva) folyamatosan lehallgattak, nyomon követtek, jelentéseket állítottak rólam össze! Hisz így tudhatták – első kézből –, hogy ilyen véleményt, ami az újságban megjelent, én nem formálhattam meg.
Bizonyára érezték már azt a kényelmetlen érzést (rosszabb, mint a hascsikarás!), mikor feszít a vélemény, ami világra szeretne jönni, de én nem hagyom. És azt észrevették már, hogy jóllakottan még a lesújtó véleményt is jobban viseli az ember?
Van egy orosz közmondás: „Nyelved az ellenséged.” (твой язык твой враг). A magyar úgy mondja, „nem szól szám, nem fáj fejem.” Na de akkor mi a fenének találták ki a véleményt, mint olyat!? Ezek szerint ne kezdjünk el véleményt formálni? Majdnem tanácstalan lettem, mikor rájöttem a mentőövre. Csak úgy lazán beütöttem a világháló-keresőbe, hogy „vélemény”. Javaslom, otthon az ilyesmit ne ismételjék utánam! Na, ott aztán helyre tettek engem rendesen. A valamikori politikai tisztünk szalámihéj volt ahhoz képest, ami elém tárult. Idézem: „Nagyjából 17 400 000 találat (0,38 másodperc)” Nem keveredtem bele, mert volt ottan minden. El is határoztam, hogy a keresővel nem osztom meg véleményemet – mire megtalálná valaki ekkora szórásban, én már rég megváltoztattam azt.
Rájöttem a lényegre: a vélemény egy fegyver, ami addig hasznos, míg a tokjában van. Addig csak sejteti méreteit, erejét, színét, szagát és állagát. Amint szabadjára engedem, már felelnem kell érte, mert valakit megsebezhet, valakinek nem tetszhet, valaki harcba akar majd vele szállni, le akarja majd győzni és véleményemen keresztül engem, a jogos tulajdonosát szeretne eltiporni.
Egyszer – mint magán-véleményt – azt találtam mondani, hogy az anarchistának nincs véleménye, hiszen ők nem tesznek mást, mint beleköpnek a köz nagykondérban főzött levesébe, majd eltűnnek. Az anarchizmus tehát a legjobb befektetés annak, akinek érdeke, hogy a köznép dühös legyen. Környezetemből anarchiára, és egyéb indulatokra hajlamos embertársaim azonnal kiemelkedtek és elmondták ellen-véleményüket – kicsiben, hiszen az igazi anarchiához semmi közük. Ők megtorpannak az éppen aktuális kormány szapulásánál, a közért árainak firtatásánál, és az éppen porondon lévő világ-politikus vélt, vagy valós gaztetteinél. Az igazi anarchista azonban más. Neki nincs véleménye, csak megbízója és küldetése. Egyszer kíváncsi lennék egy – mondjuk, a napokban Minneapolisban munkát vállaló – anarchistára, aki szürkület után, dolga végeztével hazamegy családjához, térdére ülteti kisfiát, és elmeséli neki, mi is zajlott ma a papa munkahelyén. Az idill fokozására zsebéből előkotor egy madárlátta könnygázgránátot, és mosolyt fakaszt a család arcára. Majd esti mese és nyugovó.
Ugye-ugye! Milyen kegyetlen a világ! Bizonyára az olvasóban is azonnal vélemény kezd formálódni!? Addig-addig provokálnak, míg csak kicsikarják a véleményt. Nincs javaslatom. Velem meg ne osszák, mert minden bizonnyal hasonlít az enyémre. Ha valahol mégis közzéteszik, akkor pedig készüljenek fel, hogy támadás fogja önöket érni – jobbról, balról, középről, vagy az Egyesült Államokból, ahol most éppen nem anarchista megmozdulás zajlik, hanem választási kampány (vagy fordítva?).
Na de ne keverjük bele a politikát mindenbe! – anélkül is benne van. Ezért megosztanék néhány gondolatot az orosz térfélről. „Kevésbé érdekelne mások véleménye, ha rájönnél, hogy mindenki csak magával foglalkozik és te senkit nem is érdekelsz.”
Egy, a múlt században élt orosz színésznő, Faina Ranyevskaya, ekképpen foglalta össze véleményét a véleményről: Mind azt, amit a hátam mögött mondanak, csak a fenekem hallja meg!”