A pohárköszöntő

Pető Zoltán gondolatai

„Az ember azért emeli poharát s mond köszöntőt, hogy az élvezetet összekösse az értelemmel, amely attól a pillanattól hanyatlani kezd.”

(Shayat Cout Pho)

A pohárköszöntő szerintem azóta létezik, hogy feltalálták a poharat. Én biztos vagyok benne, hogy ezt az ivó alkalmatosságot kifejezetten a bor ivására okoskodta ki az ember. A vizet ugyanis a markából is meg tudta inni, nem volt gond, ha több ment mellé, mint a szánkba. Na de kérem, a bor! Ugye emlékszünk a legendára, mikor Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret kezébe vette, megáldotta s e szavakkal nyújtotta tanítványainak: „Vegyétek s egyétek, mert ez az én testem.” Hasonlóképp a kelyhet e szavakkal nyújtotta nekik: „Vegyétek s igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe.” (Mt 26,26–28, Mk 14,22 s k. Lk 22,19 sk. 1Kor 11,24 sk.) Azóta is követjük e gondolat fonalat, hiszen már az öreg Kiss is megmondta – aki talán, még Krisztus urunknál is korábban élt. Mivel a szikkadt kenyér, úgy általában soha nem volt divatban, ezért egy élelmes alak feltalálta a pirítóst, melyet az angolszász területeken „toast”-nak neveztek el. Nos, ezt a pirított kenyér darabkát vették először kezükbe, majd rákortyintottak egyet a borból. A két művelet között pedig mondottak valami cifrát. (csak úgy, Jézus után szabadon, akár a kenyérre, akár a borra, akár a jelenlévőkre) Mi (továbbá, a világ szinte minden nyelve) átvettük tőlük a kifejezést és azóta tósztot mondunk. Senki ne nevesse ki magát tudatlanságáért! Tényleg innen ered ez a kifejezés. Ugyanis valaha a bor nem volt olyan finomra érlelt, mint mostanság. Többnyire ecetes, savas-savanykás és egyéb kellemetlen ízt hordozott. Így, még az is megesett, hogy a pohárba is benyomtak némi pirítóst, hogy ihatóbbá tegyék az italt. Persze, a cél már akkor is az volt, hogy ártson.

Ha abból indulunk ki, hogy a magyar ember sírva is képes vigadni, könnyű levonni a következtetést, hogy nincs az életnek olyan pillanata, amire ne tudnánk koccintani és ne innánk ki poharunkat fenékig. Természetesen kulturáltan, a helyzet komolyságához illő intenzitással. Ugye, az alkohol felszabadítja a gátlásokat – amelyek persze azért vannak, hogy visszafogjanak a féktelen életviteltől. Na, de kérem az élet sava-borsa éppen a féktelenségben rejlik. Azt figyeltem ki, hogy minél kötetlenebbül érzi magát az ember egy alkohollal telítődő társaságban, annál többször emel szót, hogy elmondja felszabaduló érzéseit és hangsúlyozza ki, mennyire is szereti a körülötte lévőket. Mennyire is kíván nekik valami jót – akik persze viszonozzák azt feléje. Egy szóra emelkedést újabb ékesszólás követ és ez így megy egészen a döntős korszakig. Ez a stádium akkor jön el, mikor a poharát lengető delikvens feldönti a hozzá legközelebb álló – természetesen teli – poharat, üveget, korsót, kancsót, hordót, ciszternát stb. Akkor kezd kialakulni az asztal rendje. Bizonyára önök még nem láttak, hallottak esetleg éltek át ilyesmit – én is csak Kusturica filmekből merítek ötleteket.

A múlt század kilencvenes éveinek végét írtuk. Én éppen a diplomácia körül sertepertéltem, mikor nagykövetük úgy döntött, hogy koszorúzni fogunk. Ez egy nemes gesztus. Alapjában véve semmi köze a pohárköszöntőhöz. Felkerestünk egy vidéki várost, ahol a többi eseménynél is nagyobb harcok voltak, s megkoszorúztuk a hősi halottak emlékművét. Bejelentkeztünk a város vezetőségnél is, hogy kellő tiszteletet adjunk az események. A helyi előkelőség azonnal megneszelte, hogy itt még akár pohárköszöntőt is lehetne összehozni. Tüstént megszerveztek nekünk egy vacsorával egybekötött gyárlátogatást a harisnyagyárba. Kulturális programot is tálaltak, a gyár arra leginkább alkalmas munkatársai egyfajta divatbemutatót hoztak fel a saját termékekből, bevezetve ezzel a vacsorát. Kitettek magukért és értünk is. Mint általában a szláv világban, nehéz egy ilyen jól sikerült estet száraz torokkal átvészelni. Így az egybegyűltek körébe beszivárgott a vodka is. Mint tudjuk, ez az ital az orosz ember életébe, mint nemzeti identitás, öröm/bánat mérge épült be. Nagykövetünk az asztalfőn ülve, hogy viszonozza vendéglátóink jókívánságát, szorgalmasan égnek emelte poharát, de nem szaporította a szót, csak annyit mondott: „za Vengriju!” (Magyarországért!). Ő maga azonban egy kortyot sem ivott, s büszkén hol kollégám, hol felém intett. Nekünk pedig tisztünk volt felhajtani a pohár tartalmát. Természetesen fenékig, mert orosz mondás szerint, ha netán feldőlne a pohár, akkor egy csepp se legyen az ördögé. Rövid időn belül mindketten talajt fogtunk – a haza szolgálatában. Ma is átszalad rajtam a hangya-raj, ha eszembe jut az esemény. Azonban a sztori itt nem ért véget. Egyszer egy baráti összejövetelen elmeséltem jóbarátomnak, az akkori amerikai nagykövetnek, miként aljasodtunk le a harisnyagyár felső vezetésével a hazánkért. Annyira megtetszett neki az eset, hogy ettől kezdve, amikor csak koccintottunk vele, ő fennhangon elkiáltotta magát „za Vengriju”. A hatás soha el nem maradt, mindenki jó poénnak tartotta, jót nevettünk.

A csúcspont azonban az volt, mikor a nemzetközi politikai légkör besűrűsödésére hivatkozva, USA hazarendelte nagykövetét. Úgy gondoltuk, hogy páran a barátok közül, mintegy inkognitóban kimegyünk a repülőtérre, hogy mégis elköszönjünk tőle, s családjától. Vittünk egy üveg alkoholos italt is, hogy javítsunk a hangulaton. Arra azonban nem számítottunk, hogy a búcsúzkodásunk kellős közepén megjelent a CNN tudósító stábja. Éppen mindenkinek pohár volt a kezében, mikor a nagykövet elé dugták a mikrofont és a fejleményekről faggatták. Ő gyakorlott szónokként kivágta magát, majd megemelte poharát és csak annyit mondott: „Magyarországra!”. Az egész világ értetlenül bámult. Egyedül én kuncogtam és magyarázkodtam, hogy nekem mihez van és mihez nincs közöm. Azóta eltelt több mint húsz év. A napokban ünnepelte barátom a kerek dátumos születésnapját. A videokonferencián jót nevettünk a régi történeten, és természetesen emeltük poharunkat „Magyarországra!”. Azt figyeltem ki, hogy talán egy picit még hazánknak is jobb lett ettől.

Nekem örök dilemmám az „egészségedre!” koccintás. Na, ez aztán teljesen magyarázhatatlan. Mit segítene az a pohár alkohollal megbolondított ital az én egészségemen?  Tudjuk, hogy árt, hiszen ismerjük a mondást: az alkohol kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság. Azt pedig tudjuk jól, hogy e két vegyszer csak rövid távon barátja az embernek.  Hát, közlöm azokkal, akikben még nem tudatosodott: az alkohol csak a vattán hasznos, fertőtleníteni. Az ezen felüli rész már inkább a vesére, májra és egyéb belső szervere hat – károsan. Tudom! most sokan a fejükhöz kapnak, hogyan mondhatok ilyesmit, hiszen olyat még nem hallottunk, hogy valakinek veseköve lett a vodkától. A vörös bor pedig (bizonyára színénél fogva) jótékonyan hat a vérre és az agyra, a rostacsontra valamint a nyelvcsontra.

Mint az alkoholizálásban szokás, a pohárköszöntőkben is be kell tartani a fokozatosság elvét. Az orosz ember például az első pohárköszöntőnél még tisztességes úriember módjára, vicces szavakat hint az egybegyűltekre. Olyan gondolatokat, mint: – javaslom, hagyjunk fel az ivással! Erre a többiek: – óriási ötlet! Erre iszunk! A másodiknál már belesző némi pajzánságot. A harmadiknál azonban konkrétan megnevezik a világ összes nőjét, asszonyát. Azért nagy dolog ám ez! Nem ám csak március 8-án! Nem ám csak akkor, mikor a szaporodáson töri fejét a férfiember! Ivás közben, mikor ezernyi más dolog is akadna.  Persze, a nők is bizonyára örülnek, hogy nem a tizedik pohár előtt kerül rájuk sor – főleg, hogy egy rendes orosz társaságban a pohár általában két deciliteres. A negyedik pohárnál már kezd elszabadulni a pokol. Ennél feljebb pedig már az is nagy dolog, ha valaki úgy tud tenni, mintha szóra szeretne emelkedni. Egyszer a Duna deltájában jártam egy delegációval. A helyi hajóstársaság igazgatója fogadást adott tiszteletünkre egy luxushajón. Bizonyára egyfajta éleslátásra vall, hogy fél decis poharakat raktak ki a vodkának. Így azonban lépten-nyomon pohárköszöntőt lehetett mondani. Emlékszem, a vége felé már a dunai sirályokra is ittunk, hiszen nélkülük olyan kihalt lenne a Duna.

Különböző korokban különböző intenzitással mondtak pohárköszöntőket. Voltak korok, mikor a protokoll megkívánta, hogy az első pohárral a királyra vagy királynőre kellett koccintani, majd a hazára, esetleg a külhonban éppen harcoló katonákra, a háziasszonyra, háziúrra és így szépen tovább. Akkoriban találták ki, hogy jóval intenzívebb az italozás, ha minden egyes alkalommal fenékig kiürítik a poharat. Mikor már olcsóbb lett az üveg, duhajabb népek kitalálták, hogy össze kell törni a poharat, kifejezve ezzel dühüket, hogy már megint üres.

Aztán itt van az Újévi köszöntő. Tudjuk, hogy ott nem a pohárköszöntőn van a lényeg, hanem a megszokáson. Ilyenkor magáról a lényegről, az alkoholról kívánjuk elterelni a szót. Kívánunk szanaszét vagdalózva mindent, az egészségtől kiindulva, a szerencsével folytatva, a boldogságtól a bőségig, a pénztől az áldásig. Egy halom banalitás, de olyan jól esik! Én roppant vizuális típus vagyok. Gyerekkoromban sokszor elképzeltem milyen az, mikor a szerencse rám mosolyog. Hol egy koszos kéményseprő vigyora, hol a trafikban lottót áruló bácsi vörös cipó képe ugrott be. De azt is elég amorfnak vélem, ha túletetett és elhízott társadalmunkban valakinek azt kívánják, hogy a bőség, terített asztal köszöntsön rád! Ma már tudom, hogy a pénz se attól állít be, hogy valaki azt szeretné nekem (főleg, hogy biztos vagyok benne, először magának kívánt ilyet), hanem mert megdolgoztam érte. A boldogság. Nos, erre nagyon találó a következő gondolat: „A boldogság egy olyan ideális állapot, amelyre bár vágyunk, mégsem tudjuk meghatározni, hiszen magában foglalja életünk minden oldalát és ezzel emberi teljességünket.” (Delia Steinberg Guzmán) Hát ezt kívánja nekem valaki!?

Nos, ha már említettem az oroszokat, ki nem hagynék egy témába vágó anekdotát: Oligarcha születésnapját ünneplik Monaco-ban. Szóra emelkedik az egyik vendég. – Emelem poharam az ünnepeltre, de nem azért, mert milliárdos, hisz mi sem vagyunk szegények. Nem is azért, mert óriási jachtja van, hisz mi sem lélekvesztőkön sütkérezünk. Ráadásul, nem is azért, mert egy cégbirodalom élén uralkodik. Azért emelem poharam, mert ő mindannyiunknál ügyesebb! mind e mellett, még munkanélküli segélyt is felkarmol minden hónapban!