Pető Zoltán gondolatai
„Az egyhangúság megfojt, a sokszínűség idegesít. Egyedül a felfordulás hozhat megnyugvást.”
Shayat Cout Pho
Tudom, valami üdítőbbet várnának tőlem ezekben az ínséges időkben – de nekem sincsen jó hírem. Az van, ami van és ez még egy darabig rosszabb is lesz. Aztán pedig olyan jó lesz, amilyennel még nem találkoztunk. Apropó! jó hír. Nagymamám, aki életre termett asszony volt – s megjárta az Elsőben, a Másodikban, a padlás-söprő Rákosisban, továbbá rosszul járt a dejó-nekünk Kádárosban is – mindig azt mondta: fiam, az a jó hír, ha reggel kimész és látod, hogy még megvan a disznónk.
Csuda érdekes, de korunk embere elszokott a jó hírtől. Az utóbbi húsz – harminc évben annyi jó hírt hallottunk, hogy megcsömörlöttünk tőle. Ránk tört az a betegség, amely az alkoholistákat, és úgy általában a függőségekkel küzdőket kergeti – „a mindig többet és többet” szindróma. Ha jön egy jó hír, holnapra kettőt szeretnék. Elkönyveltük, hogy a rossz hír után mindig kell jönni egy jó hírnek. Aztán rendesen magunk alá kerülünk, ha elmarad. Legyünk őszinték, ma már annak sem tudunk örülni, ha reggel röfögni halljuk a disznónkat. Nekünk több disznó kell! Több röfögés! Azonnal netet nyitunk és világgá kürtöljük elégedetlenségünket. Természetesen akad pár jóbarát, ismerős, kibic és kókler, aki éppen valami felkiáltásra várt – kész a flashmob (magyarítva: villámcsődület). Már csak egy iránymutató politikusnak (vagy árnyékkörének) kell felfigyelni a jelenségre és kész a barikád. Hasznot szimatoló nemzetközi egyletek soros-színes forradalmakat sejtenek a megmozdulásban, s előkapják a már jól kidolgozott stratégiákat, templéteket és kezdődhet a felfordulás. Tuti, hogy akad olyan kormány, oligarcha, tőkés és adakozó szellemű alapítvány, aki pénzt is öl az akcióba, hiszen nekik a zavaros víz olyan, mint tavaszi szántott földnek a vetés. A végén pedig már senki sem emlékszik a mi disznónkra!
A napokban Belaruszban (egyes szakkönyvek Fehéroroszországnak fordítják) valaki felkiáltott, hogy kevés a röfögés, de sok a disznó (vagy tán’ fordítva). A további eseményeket már tudjuk a sajtóból és egyéb azonnal szenzációt keltő szag-értőtől. Történt, ami történt – és az fog történni, ami történni képes. Én azonban egy roppant érdekes jelenségre szeretnék rávilágítani zseblámpámmal – a Belarusszal szomszédos országok baráti segítség nyújtására. Gondolok itt a kis Baltiakra és nagyobb EU-s szomszédjára. Szemmel és füllel érzékelhetően azt lehetett megfigyelni, hogy míg a beloruszok oldalán a derűből ború, a szomszédos térségben borúról derűre fordult a nagy kerék. Nos, az EU-s zászló alatt működő államokban – rögvest az ominózus augusztus 9-ét követően beállt felfordulás apropóján –, elharapódzott a „de jó, hogy beteg lettél, majd én kitalálom mit tegyünk!” érzés.
Micsoda élmény volt látni, amint Vilnius és Varsó fővárosok utcáin derűs tömeg hömpölyög a belorusz elnök távozását követelve – Covid idején. Szép dolog – de mi vaaan!? mi dolguk lengyel, litván és egyé jóembereknek a szomszédos ország belügyeiben? Hirtelen elképzetem egy olyan moziba illő burleszk (vagy burlesque) filmet, mikor Minszkben felvonul a lakosság Andrzej Duda lengyel és Gitanas Nausėda litván elnök távozását követelve. Az ok és indok már nem is nagyon játszik szerepet – csak úgy.
Egy darabig töprengtem, majd rájöttem a kulcsra: Az adott piknikekhez csak a nevét adta a belorusz esemény. A lengyel és litván megmozdulásban rendre fel lehetett ismerni a következő jelenségeket: Az adott országokban felgyülemlett belpolitikai gőz szélnek eresztése, egy közös (teljesen érdektelen, semleges) cél megnevezésével. A ruszofóbia zászlaja alatt, küldetés a szovjetek és a (meglátásuk szerint) velük egy ritmusra járó oroszok hegemóniai törekvése ellen. Egyúttal hangot adtak legutóbbi fájdalmuknak is, hisz a beloruszok, orosz segédlettel nyakukra építettek egy atomerőművet. Mind ezeken túl, az adott happening igen jól jött a pártokba szerveződő politikusoknak is, hiszen teljes mellszélességgel ki lehetett állni egy teljesen érdektelen cél mellett, ami akár szimpátiát is ki tud csalni a gyanútlan szavazópolgár zsebéből. Belarusz és az ottani felfordulás, a kétségbeesett belorusz nép, csak ötöd – hatod sorban merült föl. Az adott flashmob – bár látszatra róluk szólt – valójában jól manipulált derű-keltés volt az EU-s hazai közönség számára és részvételével. Sajnos, van bőven olyan esemény térségünkben, amiről jól esik elterelni a figyelmet.
A túloldalon pedig nép – amely azutóbbi időkben egyre derűsebben élt, s mint tudjuk, ilyenkor szokták firtatni a kolbászból font kerítés hiányát – fellázadt. Új disznót, új röfögést szeretne hallani. A kezdeti derűből hamarosan kétségbeesett, (há)borús mámorba fordult a hangulat. Bizonyos pontokon, hasonlatosan a mi 56-unkhoz – mindent elhitt a felzúdult tömeg, amit külföldről beígértek. Elképzelte, amint (EU-s pénzen) Coca-Cola fog folyni Pripjaty folyóban és idővel mindenkinek Mercédesze lesz – persze, nem egyből, de a lehetőség hamarosan, akár adott is lehetne. Tudjuk, mint a MLM-ben: ma én keresek rajtad, holnap meg te – sajnos azonban holnap már ismét ma lesz. De kérem! a közösségi érzés! a hovatartozás! az akol melege! – azok is komoly ellensúlyok ám a nincstelenségben. Erről az ukránok rendesen tudnának mesélni, hisz ők már (színes-szíves segítséggel) hat éve (f)elszabadultak és derűsködnek.
Én úgy vélem a fentiekhez hasonló gondolatsor mentén áll össze ma a világban az összes felfordulás-góc, legyen az bel vagy (jobb esetben) külpolitikai irányultságú. Borítani, gőzt kiengedni. A nyugati típusú társadalmak egy irányba lüktetnek: elégedetlenség azzal, ami van, és majd meglátjuk mi lesz (lásd: sárga lajbisok Párizsban). A meghirdetett szlogen: „Megmondom mi a rossz abban, ami van – ami van!” Kevés a jó hír még több kell! Elég a jóból – még jobb kell! Természetes folyamat – a régit el kell törölni, hogy helyet csináljunk az újnak. Egy tömött buszra csak akkor lehet felszállni, ha valaki leszállt. Valóban ez történik? Azt szoktam mondani, az optimista abban is különbözik a másiktól, hogy elhiszi, a dolgok mindig jobb irányba mennek – aztán megtapasztalva a valóságot, visszahuppan a pesszimista mellé és újra optimistává lesz.
Remélem tévedek, s erre jó okot ad, hogy gyengül a látásom, hiszen már + 2-es olvasó szemüveget használok – de én azt tapasztalom, hogy a világ társadalmai ismét megértek egy kollektív felfordulásra. Ráadásul a globalizált gazdaság erővonalai is jócskán eltorzultak és az a morbid kép kezd kirajzolódni az erdő párás levegőjében, hogy a nyúl hordozza vadász után a puskáját. Szóval én úgy vélem a pandémia jó okot és lehetőséget szolgáltat arra, hogy beinduljon egy olyan átalakulási folyamat, amely akár felérhet egy világháborúval, tán’ nevezhetjük a harmadiknak is. De ne ijedjünk már meg egyből! Ez sem fog fájni, mint az előzőek. Hipsz-hopsz 5-8 év és túl leszünk rajta, mint pozitív gondolkodás az akasztáson.
Azzal – hál’ Istennek – már tisztában van a világ népe, hogy az atombomba megjelenését követően, a következő csatákat már csak lokális szinten lehet megvívni fegyverekkel, mert ellenkező esetben a humán kipusztul. Ezzel tehát a világméretű úgynevezett „Hot War” (meleg háború) időszakát lezártuk. Erre kitaláltuk a „hideg háború” (Cold War) intézményét. Ennek is meg volt a maga hozadéka-vesztesége, mindkét oldalon. Talán az emberáldozat kisebb volt. Lezajlott. Most pedig a „langyos háború” (Tepid War) idejét éljük meg. Míg az előző kettő ideológiák mentén szerveződött, addig ez utóbbi egy otrombának tűnő vírus, a koronás Covid-19 kapcsán kezd kibontakozni. Az emberáldozatok pedig (többnyire) azok az embertársaink, akik krónikus betegségeit ma a fejlettebb orvostudomány egész jól elkezelgeti. Ötven évvel ezelőtt őket már elengedtük volna, tehetetlenségünk folytán. Erre most meg jön a derűre egy vírus. A „háború” eddig érintett áldozatainak száma közelít a 28 millióhoz, és bizony már több, mint egy millióan (pántlikázottan!) már oda is vesztek. Mondhatnánk, hogy ez nem is olyan sok, hiszen csak az idén, a mai napig (2020. szeptember vége) kb. 41 millióan haltak meg, viszont kb. 97 millióan születtek. De ne fogjuk kérem ezt így fel! mert könnyen tévútra futunk. A Covid vírus áldozatai amellett, hogy az emberiség számára egy eddig ismeretlen kórral küzdenek meg – eszmei értéket is hordoznak! A rájuk fókuszált figyelem olyan gazdasági hatásokkal bír, mely felér az eddigi legnagyobb világválságok, valamint világháborúk csapásaival. Meglehet úgy tűnhet túlzásokba esek, de jó tudni, hogy a Langyos Háború még javában folyik. Lehet, egy illúzió-várat rombolok most le, de jelzem: a kifejlesztés alatt lévő korona-ellenes vakcina nem fog hatni a gazdasági folyamatokra! Senkinek sem pótolja az elveszett munkahelyét és a GDP-t sem pörgeti fel.
Tegyük egy picit arrébb a vírust és helyezzük helyébe a kérdést: miért is jutottunk el ide, ahol most vagyunk? Körmönfontan úgy fogalmaznám meg: Ide mindig el szoktunk jutni, mikor többet veszünk ki onnan, ahol kevesebb van – vagyis az ember úgy van kódolva, hogy derű idején önfeledten habzsol, eszébe sem jut a ború. Megpróbálok mentegetőzni. Szóval arra gondolok, hogy ma már a templom egere is személygépkocsival jár be dolgozni – megteheti, hisz az asszonynak saját kocsija van. Hetente nagybevásárlást tart a családdal a helyi búzatáblán (évi 4-5 tonna/hektár termésátlag). Évente legalább egyszer leugrik az Adriára/Balatonra/kolbász fesztiválra és igényeinek megfelelően legalább öt mobilt tart családi körben. A templom egereinek fogyasztói társadalma – nagyjából minden anyagi helyzetben, a csórótól a dúsgazdagig – olyan szinten felpörgött, hogy óvatos becslések szerint csak az EU-ban évi kb. 2.600 millió tonna szemetet termel. Ha mindezen hulladékot vasúti kocsikba raknánk 26-szor körbe érné a Földet! de mozdulni nem tudna. (átlagban kb. 5.000 tonna évente egy templomi egérre lebontva!). Így a sorok közé rejtve említem meg, hogy például a szorgos finn templomi egerek kb. 22.500 tonnát, míg legközelebbi rokonaik az észtek 18.500 tonnát hordanak össze per capita egy év alatt. Sokat morfondíroztam az okon, míg ráleltem a minden bizonnyal egyetlen magyarázatra: az északiak rengeteg halat esznek, márpedig egy hal legalább felét (fejét, csontjai és egyéb belső szerveit) nem vagyunk képesek hasznosítani – tehát hulladék. A szemét hegyen túrázva megtudhatjuk, hogy a megtermelt resztli kb. 15%-a kidobott élelmiszer, kb. 10%-a csomagolóanyag, kb. 15%-a leselejtezett használati cikk (ruhanemű, készülékek, berendezések, gépjárművek stb.) kb. 30% (többnyire) az előbbiek előállítása során keletkező ipari hulladék, kb. 30% pedig egyéb (javarészt ártalmas, levegőbe, földbe és vizekbe kerülő, szennyeződés). A goromba az, hogy összes szemetükből az egérhad mindössze kb. 15-20%-ot tud újra hasznosítani, a többi meg – a szó szoros értelmében – nyakukon marad. Bizonyára önök is láttak már olyat, hogy egy egér rohangált fel s alá egy üres joghurtos dobozzal a nyakán.
Nos, a természet törvényei kezdik megelégelni a templomi pockok féktelen dőzsölését. Annál is inkább, mert már maga a természet is zsugorodik. Csak az idén 3,5 millió hektár erdőt rágtak szét az egerek! Hát csoda, ha a Föld kezd ellenük fordulni!? Tovább sújtja őket az a körülmény is, hogy a templom gazdasági ügyeiért felelős Apostoli Szentszék, valamint az alá beosztott eklézsia úgy állította össze az egyházközösség gazdaság mechanizmusát, hogy az nem képes kezelni a féktelenséget. Ha túlpörög a fogyasztás, a persely kiürül és ekkor dől az egész sekrestye, borul az oltár és a karzat (a 33110 darab síppal és a 449 regiszterrel rendelkező) orgonával együtt. Egerek pedig, ki merre lát, be a vetésbe. Talán el sem tudják képzeni, de ezen a helyzeten már a hívek fohásza sem fog segíteni, hiszen őket is viszi a törmelék.
Ezek után hogyan lenne jó hírem? Azt javaslom, próbáljunk megelégedni azzal, hogy mikor reggel kimegyünk, még röfögni halljuk az egyetlen malacunkat. Tárjuk szét karunkat, vegyünk egy nagy levegőt, fújjuk ki és mondjuk ki bátran: de jó, hogy élünk! Aztán nézzük meg a FB-t és csak mosolyogjunk azokon, akik száz malaccal és napi 268 röfögéssel sem elégedettek.
Aztán pedig hallgassunk meg egy orosz anekdotát, amely így hangzik:
– Doktor úr, miért ilyen borzalmasak a leleteim eredményei?
– Mennyit fizetett a vizsgálatokért?
– Semennyit, hiszen TB támogatással vizsgáltak.
– Ja, hát akkor ne csodálkozzon uram, ha nem kap jó hírt!