Pető Zoltán gondolatai
„Az igazi célt mindig a teljesülése rontja el.”
Shayat Cout Pho
A napokban a hírek gyártói arra lettek figyelmesek, hogy a belorusz – ukrán határon egy fura csődület alakult ki. Látszólag szedett-vedettnek tűnő férfiemberek kempingezésbe fogtak, csak úgy a határhoz vezető kövesúton és mentén. Mi sem bizonyítja jobban, hogy nem egy agresszív, már-már migrálásba hajló társulatról van szó, hogy nem a – mind a mai napig – több száz kilométeren szabadon átjárható belorusz-ukrán határ-területet választották átkelésük útvonalául, hanem a hivatalos utat. Róluk megtudhattuk, hogy ők a haszid zarándokok s céljuk, hogy eljussanak az ukrajnai Umany-ban található zarándokhelyükre. Csak pár szóban utánanéztem, kik is ezek a jóemberek és mi dolguk Ukrajnában a Covid kellős közepén. Vallásukat és egyben céljukat is egy Jiszrél ben Eliezer Baál Sém Tóv (1698-1760) rabbi tűzte ki, aki egy határozott mozdulattal megalapította a haszidizmust egy Medzsibozs nevű településen. (Miedzyboz, ma Ukrajna) Mivel a közeli Umany-ban helyezték az ideológiai vezért örök nyugalomra, évekkel később sírja zarándokhellyé vált. Ezek a haszidok egyébként összetéveszthetetlenek, azokról a derék zsidó emberekről van szó, akik olyan csinosan, mindig fitten (bár, többnyire slamposan) vannak felöltözve. Fekete fejfedő (jobbára kalap, vagy lapos szőrme kucsma), fekete nadrág, fekete selyem kaftán, fekete (általában) lakk-cipő, ünnepekor fehér zokni, és az elmaradhatatlan, furcsa fazonra vágott haj és hosszan lelógó pajesz. Ők azok, akik semmiképpen nem szeretnének elvegyülni embertársaik tömegében. Képtelenség e társulatot nem észrevenni. Alapvető céljuk, hogy Istennek tetsző módon éljenek. Nem úgy, mint mások, hanem úgy, ahogyan azt nekik leírta vallásuk alapítója. Most nem mennék bele és nem firtatnám a kérdést, hogy a mester kitől tudhatta meg a tutit. Tény, hogy a vallásalapító olyan karizmával bírt, hogy utódai kőbe vésték, aki őt követi, annak életében legalább egyszer el kell zarándokolnia az ukrán telephelyre, éppen a zsidó újév napján (Ros Hásáná – ימים נוראים) – az idén, szeptember 18-19-én, a humán teremtésének 6. napján, mely kereken 5781 esztendővel ezelőtt esett meg. Hasonló vándorlós kalandokat egyébként Mekkából és Máriaverebély-Szentkútról is ismerünk.
Szóval, a mintegy 1.500 – 2.000 zarándok célul tűzte ki, hogy nem máskor, mint a pandémia (és egyéb bizonytalan nemzetközi politikai légkör) kellős közepén lerója kötelességét. Erre az amúgy is gyengélkedő Ukrajna jó egészségnek örvendő elnöke úgy határozott, hogy nem, oda most be nem teszik ábrázatukat. Hoppá-hoppá! a cél elérhetetlenné vált. A határ képe olyan lett, mint mikor a hangyavonulat elé odateszünk egy bödön vizet. Nyüzsögnek egyhelyben, majd tudomásul veszik, hogy vissza kell menniük – hiszen, jókedvű, békés emberekről van szó, akik továbbra is Istennek tetsző ideológiával bírnak. Nem másztak kerítést, nem gyújtották fel táborukat – elkönyvelték, jelenlegi céljuk meghiúsult ugyan, de nem veszett el.
Felmerült bennem a kérdés: miért kaptak ezek a buzgó valláskövetők ilyen feladatot, hogy zarándokoljanak? Mi lehet az ok, amiért vallásuk kitervelői olyan célt akasztottak a nyakukba, amelynek látszólag semmi értelme? Nos, én úgy vélem, ideológiai célról lehet itt szó. Ez pedig nem más, mint törekvés arra, hogy a delikvens ne legyen céltalan. Ugyanis ekkor saját célok után néz, ami akár veszélyes is lehet a közösségre, a kollektív célra.
Gyerekkoromban egy tanárom megkérdezte: na, vajon mi szeretnél lenni fiam és mi célod úgy általában az életben? Az öreg kissé megbillent a székén, mikor közöltem vele: én ember szeretnék lenni. Azonnal céljának érezte, hogy megvilágosítsa számomra: „Az életben cél nélkül sehova nem jutok el!” Én akkor egy pillanatra megrémültem. Szembesültem a ténnyel, hogy nekem nincs is célom. A magam módján tüstént el is kezdtem foglalkozni a cél előkerítésével, beszerzésével. Na, de miként is juthatnék én célhoz? Mint általában az életben, mindenhez 3 úton juthat az ember: készít egyet saját használatra, elveszi másokét, vagy vesz magának valakitől használható terméket. A gyártáshoz nem értettem. Tisztességesnek neveltek, tehát elvenni sem voltam képes, pénzem pedig nem volt a vásárláshoz. Akkor nem találtam fogást a feladaton, s úgy döntöttem, hogy roppant kilátástalan a helyzetem és jobb híján folytattam az életet – egyelőre cél nélkül. Persze, ez nem jelenti azt, hogy semmit nem szerettem volna elérni, de azokat a dolgokat nem tekintettem célnak, hisz a cél az olyasvalami nagy dolog, ami az élet értelme kell, hogy legyen. Szomorúan tudatom, mind a mai napig nem akadtam ilyesmire.
Aki volt már úgy rendesen beteg, az tudja igazán, hogy a cél nem más, mint felkelni az ágyból. A többit majd átgondolom állva. Mikor egyszer nagyon talajra kerültem, az ágy szélén üldögélve (már majdnem felállva) azt tűztem ki életcélul, hogy ha rendbe jövök, eszek egy zúzapörköltet. Soha el nem felejtem. Egy pénteki napon helyeztek a saját lábamra. Szombaton megkértem egy barátomat, kísérjen el, mert én ma beteljesítem küldetésem, elérem a célom. Egy vidéki csárdába mentünk el, ahol nagyon tudják miből is készül a kakastöke-kakastaréj-zúza pörkölt. A hatalmas adag ugyan kifogott rajtam, de a vastagja csak azután jött. Legyengült szervezetem és még elesettebb gyomrom puszta kézzel szállt harcba kitűzött célomért. Három napig fetrengtem, de ezt is túléltem – „Megfogyva bár, de törve nem…„ (V. M. Szózat) elértem célomat.
Leszögezhetjük: A célok eldorádója a sport. Kemény felkészülés, minden erőnk egy irányba koncentrálása, győzelem, elismerés, siker, újabb cél – mit cél! cél-hegyek! Azt figyeltem meg, hogy például a kosárlabdában egy apró lyuk van (FIBA – gyűrű belső átmérője 450-459 mm között van), ahova el kell juttatni a labdát. Majd száz pontot (gólt) dobnak egy meccsen. A kézilabdában már nagyobb a kapu (IHF 2m magas, 3 m széles), de jóval kevesebb a bejuttatott labdák száma. A fociban pedig egy otromba nagy kapu (FIFA 7,32×2,44 m) és alig-alig jut be egy-egy lövés. Levonhatjuk tehát az általános okosságot: minél nagyobb a cél, annál kevesebbszer találják el.
De mi van a cél után? Mi van, ha nem az elsők lettünk, nem győztünk? Mi van, ha be sem értünk a célba? Menetközben feldőltünk, feladtuk. Nos, ezt úgy híjuk, hogy kudarc. A cél és a kudarc párban járnak. Nem tudom, hogy kiszámolta-e már valaha valaki, hogy egy célba érésre hány kudarc esik. Meggyőződésem, hogy az arány roppan elkeserítő. Azonban egy sportoló soha fel nem adja, maximum ideje lejártával visszavonul és céltalanul elhízik. Megállapíthatjuk tehát a téves következtetést, hogy a sportban a cél, maga a cél. Ezt pedig olyannyira meg kell közelíteni – akár az egészségünk ellenében is –, hogy más közelünkbe se férhessen. Figyeljék csak meg, amint a dobogó legtetejéről, fátyolos tekintettel lelépő olimpikon (miután megharapja a nyakában lógó szalagos aranykorongot), első szavaival méltatja az elért cél magasságát, ezt követően pedig kitér a következő céljára!
Természetesen, úgy általában az életben ez nem így van. Gondolkodtak már azon, miért csukjuk be egyik szemünket, mikor a céltáblára célzunk? Nos, én most megmondom: mert, ha mindkettőt becsuknánk, nem látnánk a céltáblát!
Azt mondják a vallás és az ezoterika képviselői, hogy mindenkinek van egy egyénre szabott feladata, amivel leérkezett e Földre. A cél tehát, hogy e küldetést beteljesítsük. Ha pedig nem tudsz eredményt elérni, ne a feladatot próbáld megerőszakolni, hanem keress új utat, módszert a teljesítéséhez. A pszichológusok úgy vélik, hogy egy nagy célt (pl. életcélt) érdemes kisebb célokra bontani és szép sorjában kell őket elérni. Azt azonban, hogy a cél mi is valójában, senki meg nem határozza – nekünk magunknak kellene kitalálni. Én eddig azt vettem észre magamon, hogy céljaimat menet közben, de inkább utólag ismertem csak fel és jelentőségüket csak a későbbiekben konstatáltam. Menet közben csak küzdöttem és eredményeket próbáltam elérni. Sokszor, mikor elértünk valamit, vagy éppen kudarcot vallottunk, akkor jövünk rá valójában, hogy éppen a célt értük e el, vagy buktuk be. Azt a gondolatot pedig igyekezzünk szem előtt tartani, hogy csak az elért eredmények motiválnak, a cél legfeljebb csak inspirálhat.
Az oroszok akképpen okoskodnak: A csúnyácska hölgyek hamarabb találnak férjet, hiszen nem képzelnek túl sokat magukról. Nem várják a herceget fehér Porsche-val. Nem manipulálnak a szépségükkel. Nincsenek makacs elveik, nincsenek hatalmas elvárásaik, csak egyetlen céljuk, hogy férjhez menjenek – a többit majd ez után érik el.