A döntés

Pető Zoltán gondolatai

„Semmi sem vonja el jobban figyelmünket a probléma lényegéről, mint a részletekről hozandó, apró döntések.”

(Shayat Cout Pho)

 

Az első döntést – minden bizonnyal – az Úr tette meg, mikor eldöntötte, lesz a Mindenek. Olyan, mint a Világegyetem, a Föld és facsavartól a pajzsmirigyig minden, szóval az összes belevaló. Persze, a hitetlenekben azonnal felmerül a kérdés: és a főnöke mit szólt az önkényes, a protokollt megkerülő és felsőbb körökből jóvá nem hagyott döntéshez? Tegyük fel, a döntése nem sült el balul. Akkor pedig ki kapta a projektért az év végi bónuszt? Ugye sejtjük, hogy a főnökök. Ha pedig azt feltételezzük, hogy az Úr fölött már nem áll senki, akkor egy egyedül meghozott döntést ki kontrolál? van-e megfelelő visszacsatolás? van-e az adott döntés esetében revideálás, esetleg korrekció, vagy a termék a döntést és a készre gyártást követően önjáró, öntanuló és önpusztító lett?

A második döntést – természetesen a vallási magyarázatok fonalát tovább gombolyítva – Éva kisasszony (a konfliktus elkerülés végett, direkt nem asszonyságot mondtam…) hozta meg azzal, hogy akkor még ép fogait belemélyesztette az almába. Mint tudjuk volt rendesen befolyásoltsága. A tényekhez az is hozzátartozik, hogy Ádám már régóta sürgette, hogy harapni kéne valamit, mert neki korog a gyomra. A kígyó (aki szintén az Úr döntése alapján keveredett a történetbe) egyfajta küldetést, (ma már tudjuk a Bibliából) a gonosz sugallatát közvetítette az asszony felé. Javaslom, ne firtassuk, hogy a gonosz, kinek a döntése alapján került elő, mikor jól tudjuk, hogy az Úr döntésekor ilyen termék nem szerepelt a gyártási listán. Nos, a döntés megszületett, alma megharaptatott, Paradicsomnak annyi. Ezzel elkezdődött a végtelen küzdelem a döntéseinkkel. Jó lesz-nem lesz jó, vegyem/egyem, vagy sem, bűnös-nem bűnös, oltsak/ne oltsak. Paradicsom kapuján kívül érve, bizony rájöttünk, hogy innentől véglegesen a mi kezünkben van a döntés. Az Úrnak gorombán betettünk és ettől kezdve csak fohászkodhatunk, hogy segítsen már egy picit a mi döntéseinkben, mert lassan bele szakadunk. Szomorú a történetben az, hogy mi emberek – minden cselekedetünk közül – legjobban a döntéshez nem értünk – de rendületlenül gyakoroljuk.

Ugye azt tudjuk, hogy a döntés alapvetően nem más, mint a lehetőségek közötti választás. Persze, a tudományos magyarázatok ennél kacifántosabbak, ezért úgy döntöttem, nem hozakodok elő „hivatalos” leírással, hiszen azok annyira szerte ágazóak, amennyire maga a tudomány minden ága. Egyébként is – minden bizonnyal kényelmi okokból – a kelleténél több döntést adunk a tudomány kezébe. Nem feltételezem, hogy azok visszaélnének a döntés lehetőségével, de nekem már az is elég, ha nem élnek vele. Arra pedig gondolni sem merek, hogy olyan kezekbe adjak nagy fontosságú döntéseket, amelyek úgy vélik, hogy az igazán mérvadó dolgok – amelyek keletkezését, és létét nem tudjuk megmagyarázni – a véletlen művei. Csak nem a véletlenre lenne bízva a döntésünk is? – de. Ezek szerint, akkor mégis van véletlen!?  Na, e ponton úgy döntöttem: itt most már meg is állok…

Egyszer volt egy főnököm. (lekorlátoznám a kört egy volt munkahelyemre) Ő volt a döntés igazi mestere. Amikor a pályára tévedt, úgy döntött, hogy minden döntése a köré fog csoportosulni, hogy semmiben sem dönt, csak a felsőbb szintű döntéseket fogja követni, egyfajta végrehajtó lesz. A további végrehajtáshoz szükséges döntéseket pedig leosztja a rangsorban alatta tevékenykedőknek. Zseniális! Ebben a pozícióban az ember nem tévedhet – gondolhatnánk. Csakhogy, mind alulról, mind felülről rájöttek a turpisságra és keresztkérdésekkel el kezdték beszorítani. Erre ő azt találta ki, hogy feljebb ment és a főnöke főnökének (magának a tulajdonosnak) a döntését kezdte el támogatni. Lefelé pedig a szigor fegyverével szúrt hátba mindenkit, hogy kikényszerítse a döntést és beáldozzon bárkit a rossz döntése miatt. El nem hinnék! egyszer csak ő lett a tulajdonos által preferált főnök. Talán, még ma is az, ha el nem vitte az öregkor. Levonhatnánk az elhamarkodott következtetés, hogy a legjobb döntés, nem dönteni. Persze, ez nem is igaz – de láthattuk, hogy egyesek (látszatra, kvalitástól, nyelvérzéktől és gyomortól függően) milyen jól el tudnak vitorlázni a döntésképteleség zavaros vizein.

Ha az életemben minden döntésem jól sült volna el, ma úgy becéznének Krisztus 2.0. Szögezzük le: csak rossz és rosszabb döntés létezik. Ugyanis, minden döntésnek van negatív tartalma. Tehát a cél az, hogy minél kevesebb negatívot tartalmazzon a döntésünk. Hoppá-hoppá! Ez azt jelentené, hogy aki azt mondja nekünk: „fiam, a legjobb döntést hozta meg!” – az valójában a saját szemszögéből közelíti meg a helyzetet és a számára leg megfelelőbb döntést sikerült kicsikarnia belőlünk. Mi pedig vastagon nyelhetjük a döntésünk negatívját.

Javaslom tehát, hogy minden döntésünk magunkról szóljon. Ezt aztán érzelmileg (részleteiben) felülírhatjuk a hozzánk közelállók javára. A számunkra közömbösek irányába csak akkor menjünk el, ha képesek vagyunk felvállalni a döntésünk következtében felmerülő veszteséget. Naaagyon embertelen gondolatok ezek! Azonban tudnunk kell, hogy bárki fog dönteni helyettünk, az nekünk csak rossz lesz. Legjobb esetben a sok rosszban alámerülve szemezgethetünk a leg kevésbé rosszak közül.

Emlékszünk még a gyerekkori mesére, mikor a nyúl szalad az erdőben? Majd odaér egy folyóhoz. Nem töpreng, hanem egyből el kezd szaladni a folyó felé. A vízen megtett néhány lépést követően azonban eszébe jut, hogy ő nem is tud járni a vízen. Ekkor úgy dönt, hogy úszni fog. Pár karcsapás után visszaemlékszik, hogy ő soha életében nem tudott úszni. Ezt követően elmerül és megfullad. Mi mind ebből a tanulság? Nos, döntéseink meghozatalánál ne engedjük, hogy befolyásoljon bennünket a múltunk! Ekkor ugyanis azok alapján hozunk döntést, amit ismerünk és nem vesszük figyelembe azt, amit nem ismerhetünk. Azt pedig soha ne feledjük, hogy a későn meghozott helyes döntés, nem más, mint maga az elhibázott döntés.

Korunk haladónak vélt társadalmában a döntés szintén bekerült a manipulációs eszköztárba – mi több! a legelső helyre. Ugyanis mindenkinek fontosabb lett a döntésünk, mint önmagunknak. Olyannyira, hogy a jóságos demokrácia által, az irányítói kezekbe adott jogok alapján, helyettünk hozzák meg döntéseinket. Nekünk csak abban hagynak szabad mozgásteret, hogy válogathassunk a körülöttünk meghozott döntésekből. Mi pedig olyan boldogok vagyunk, mikor – hosszú hezitálást követően – eldöntöttük, hogy melyik döntést választjuk. Ez most nagyon idegenül hangzik. Azonban vegyük észre, hogy konkrétan a döntésünkre vár a közélet, továbbá a termelő és szolgáltató szféra minden tagja. (választási és vásárlási hajlandóságok…)

Ide kéredzkedik egy példa: négy évente elmegyünk dönteni. Természetesen senki nem tud befolyásolni bennünket, hiszen öntudatos (nemzeti, szociális – egybeírva már nem működik! –, antiszociális, racionális és irracionális) állampolgárok vagyunk. Határozott döntéssel tolakszunk az urnák felé, majd megtörténik az eredményhirdetés, és mi elbizonytalanodunk – biztos, hogy jól döntöttünk? Majd négy éven keresztül morfondírozunk egy újabb határozott döntésünkön. Azt pedig soha ne feledjük, hogy a demokrácia a legjobb módszer arra, hogy elmossuk döntésünk felelőségét!

Nyugodtan megkövezhetnek a következő néhány sorért, de bevallom, nem értem a gender miben létét. A tudományos magyarázatot elolvastam, megértettem – de nem fér el a fejemben (nem mai fejem van, valószínű innovációra szorulna). Aki nem tudja eldönteni, hogy identitása melyik nemhez tartozik, az ugye – többek között – megfigyelheti, hogyan kényelmesebb neki vizelni. A szexualitás irányából közelítve pedig már annyi variáció van, hogy mindenki kedvére szemezgethet – már az aberráció határait sem kell átlépni, a közvélemény olyannyira toleráns lett. A transzvesztita felállást is sikerült elfogadnom, végtére is el tudom képzelni, hogy valaki mást szeretne látni, mint amit kapott. De hogyan kerül e képbe a gender? Erre a tudomány megmondja nekem a tutit: „… a társadalmi nemet az adott kultúra és társadalom hozza létre (társadalmilag konstruált), és ezért jellege különbözhet más és más országokban, illetve egyazon társadalomban is változhat az idők folyamán.” Na így már tiszta. Végleg akkor vesztem el, mikor meg szerettem volna érteni a gender-balansz kifejezést. Nem is akadékoskodom tovább, bár azért bizonytalankodhatok?

Talán ő lenne az, aki/ami fölött (önmaga, vagy a tudományos világ egésze) képtelen dönteni? Döntés híján pedig saját (mivel biológiailag semmilyen eltérő tulajdonsága nincsen), a tágra szabott demokrácia jegyében egy önálló társadalmi – vagyis, virtuális – besorolás létrehozását követelik? Netán ő lenne a „tempora orientia” (jövő nemzedék), aki felváltja a divatból (vagy az innováció során) kikopott „homo sapiens”-t?

Bennem azért felmerült egy jóval durvább gondolat is. Csak nem az történik, hogy az a sok jó vegyszer (altatók, barbiturát nyugtatók, benzodiazepin típusú szorongáscsökkentők, az alkohol és az enyhébbtől a kőkemény drogokig), amit nyakló nélkül sózunk egymásra a fogyasztói társadalomban, felhívva figyelmét, a paradox hatásokra, mint nyugtalanság, idegrázás, skizofrénia, hasmenés/székrekedés, hányinger, életundor/szuicid stb. – csaknem az teszi tönkre az emberiség bélrendszerét, hormonháztartását és nemi identitását? Csak nem szétbarmoljuk az emberben a nőt és a férfit? A mi nemzedékünk egyelőre csak sejthet valamit a kérdésből, amire a következő majd választ is kaphat. Mindenesetre, én továbbra sem feltételezem, hogy már megint a politika settenkedne valamiben! A fölött a hír fölött is elsiklottam, hogy az amerikai hadseregben engedélyezték a genderek jelenlétét. Ez arét is megnyugtató, mert mára az is kiderült: „Amerika tudja mi kell a világnak”. Bereményi-Cseh Tamás-Géza szavai csengenek fülemben szakadatlanul: “…hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.”

Érdekesnek tartom, hogy például a szláv nyelvek többségében a döntés és a megoldás kifejezést egy és ugyanazon szóval mondják. Meglehet e két különböző gondolat tényleg egy lenne, és a döntés valóban nem más, mint megoldás? Ők úgy vélik: amennyiben a problémának van megoldása – nincs miért aggódni, ha pedig nincs döntés/megoldás – értelmetlen aggódni. Talán, ez lenne a gondtalan élet titka? Így például, ha egy óvatlan pillanatban azon veszed észre magad, hogy egy eszeveszett bohóc üldöz, husánggal kezében, s te képtelen vagy elmenekülni előle – a legjobban döntesz, ha lefekszel aludni és reggel tiszta fejjel magától adódik a megoldás.

Ha már itt tartunk, akkor egy orosz anekdota a végére:

Drágám, mit szóltak szüleid a döntésünkre, hogy összeházasodunk? – kérdi a fiatal hölgy leendő vőlegényét. Nos, apám csak hallgatott, anyám pedig apám döntésére várt, hogy azonnal ellent tudjon neki mondani.

Budapest, 2021.03.07.