A hajszál

„Talán én vagyok a hajszál az őrület és a zsenialitás határán” (Shayat Cout Pho)

 

A fentebb idézett gondolat, ugye onnan lett kifordítva, hogy a zsenit egy hajszál választja el az őrülttől. Most pedig eltöprenghetünk rajta, jelen esetünkben mekkora jelentősége is van annak az egy hajdarabkának, hiszen, ha az nincsen ott, akkor kényszerzubbonyban viszik el a professzor urat a katedráról és helyébe egy őrült kerül, aki minden bizonnyal, egy darabig jól eljátssza majd a professzor szerepét – míg őt is el nem viszik egyszer a zárt osztályra. Levonhatjuk tehát az okosat: minden hajszálnak megvan a helye és kérem, ne tessék azt onnan elvenni! Na, de ki rakja oda azt a lehelet vékony szőrszálat és miért? Nem szeretnék itt megint a sorsra, a teremtőre és egyéb fikcióra mutogatni, így arra kérek mindenkit, találja ki maga.

Nem tudom hányan figyeltünk fel rá, de az a bizonyos egy hajszál, talán életünk legfontosabb kelléke, ami valahogy mindig bekerül a levesünkbe, s egyúttal az életünk történetébe.

Még szerencse, hogy nincs szőr allergiám, de az életemben rengeteg olyan pillanat volt, mikor a hajszál játszotta a főszerepet. Ma már nyugodtan bevallhatom, egy hajszálon múlott, hogy nem lettem géplakatos. Kiderült, hogy bántja az orrom az olaj szaga. Egy másik a hajszálon múlott, hogy nem lettem festőművész, de a zenész karrieremben is egy hajszál választott el attól, hogy belefussak valami karrierbe. Egy hajszálon múlott, hogy elvittek katonának, s egy hajszál került a gépezetbe, mikor azt terveztem, hogy (még a nyolcvanas évek elején) disszidálásra adom fejem. Az is egy hajszálon múlott, hogy felvettek továbbtanulni és egy hajszálon lógott az életem, mikor külföldi utam során háborús övezetben fegyvert fogtak rám, ahhoz nem is nagyon értők. Egyszóval, sorolhatnám még reggelig, mi mindentől választott el egy hajszál – reggel pedig már egy fodrászszalon napi termése heverne körülöttem.

Ha kellően magunkban tartjuk a gondolatainkat, figyeljük meg, hogy egy hajunk szála sem fog meggörbülni, kivéve, ha éjszaka nem aludtuk el a fejünket. Hajba pedig senkivel nem fogunk kapni, hisz hajszálfinom elméleteinket és sejtéseinket senkivel meg nem osztottuk. Ha pedig hajszál pontos (kellően drága) óránkra pillantunk, láthatjuk, hogy ideje tovább lépnünk, hisz egy hajszál híja, hogy a másiknak égnek álljon tőlünk a haja…

Mint rájöhettünk, a hajszál csak egyedül nagylegény ám! Amint csapatban fordul elő (ezt hívjuk hajnak) a kollektív szellem jegyében már teljesen másként viselkedik. Frizurát, sérót alkot, díszeleg a fejünkön, mintha más dolga nem is lenne. Meggyőződésem, hogy az emberi hiúság egyik (ha nem a legfontosabb) alappilére a haj, a fejünkön elhelyezkedő szőr-köteg. Viseljük is gondját rendesen. Olyan nincs, hogy egy, magára valamit is adó nő legalább napi fél órát ne fordítana a hajviseletére. Ezt követően pedig órákat képes (vagyonokért!) egy erre szakosodott intézményben elkölteni, hogy rendben legyen a frizurája, mikor másnap összefut egy barátnőjével értesüléseket cserélni. Gyermekkorom nagy talánya volt, mikor szomszédunk boldogan közölte anyámmal, hogy Marika berakta a haját, mert esküvőre készül. Mindig érdekelt volna, hova sikerült Marikának berakni szomszéd Juliska nénik haját? Az is kegyetlenül foglalkoztatott, hogy miként alszanak azok a nénik, akinek akkora konty van a fején, amelyet akár a fejével is össze tudnék keverni, ha az egyikben nem lenne csatt. Hosszas kifigyelés után arra a következtetésre jutottam, hogy a csoportos rendezvényeken (színház, koncert stb.) a hölgyek nem is igazán azért kígyóznak a lány WC előtt, hogy elengedjék a kiválasztott folyadékot, hanem hogy a tükör előtt rendbe tegyék a fejüket. Jól van ez így. A rövid női hajnak pedig egyetlen hátránya van: nem lehet a metróban úgy megrázni, hogy a körülötted állóknak tele legyen vele az arca.

Na de a férfiak sem maradnak ám ki a hajból! Az a mozdulat, mikor egy gavallér beletúr dús, sármos fejszőrzetébe szinte minden arra való hölgyet le tud venni a magassarkú cipőjéről. Fiatal korunk végeztével aztán elkezdünk rettegni életünk talán legnagyobb mumusától, melyet úgy hívnak: tar. Talán nincs is annál rémisztőbb pillanat, mikor a megszokott fejszőrzetünk úgy dönt, elég idős ahhoz, hogy önálló életre keljen, és szétszóródik a fürdőkádban, vagy eltömíti a zuhanylefolyót. Az első dolgunk szakemberhez folyamodni – se szeri, se száma az ilyesmihez értő guruknak. Az első és egyben a legfontosabb tanács, hogy a hajhullást akkor a legkönnyebb megállítani, mikor már egy szál sincs. Ekkor csalódottan elszaladunk az orvoshoz, aki tudományos oldalról közelíti meg a problémánkat és kellő empátiával és alapossággal elmagyarázza, hogy nem minden férfinak hullik ám ki a haja. Viszont, akinek kihullott, annak nem nő újra. Az együttérzés egy másik példája, mikor igen gyenge hajzatunkkal keressük fel őt, kétségbe esésünkben, s ő megállapítja, hogy a hajunknak sajnos zsírosodik a töve, és töredezik a vége. Viszont megvigasztal, hogy a közepe teljesen egészséges…

Tudományos körök egyelőre még arra sem jöttek rá, hogy miért éppen a fejünkről tűnik el a szőr, mikor a kor haladtával még a fülünk is kiszőrösödik. Hosszas kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a nem létező zárhoz tartozó megoldás-kulcsot egyénileg kell keresni. Hobo, (Földes László, aki nem tudós ugyan, de még 76 évesen sem kerülgeti a hajhullás veszélye) azonban megtalálta az egyik leg kézenfekvőbb megoldást Ez a helyzet című dalában: „Ha kopasz leszek, majd hordok kalapot”

Biztosan hallották már azt a történetet, mikor a férj odaszól feleségének, hogy már tíz perce késünk! – de én, most mostam meg a hajam. – sebaj! van hajszárító, esetleg vasaló, de végső esetre ott van az olló is… A témakörben egy nagyon szomorú történetet szeretnék megosztani. Volt egy nagynéném. Elmondások szerint, roppant csinos és széparcú, fiatal hölgy volt. Egyszer randira készült és kegyetlenül rendbe szerette volna hozni magát. Megmosta haját és annak rendje szerint be is fésülte. Abban az időben még nem ismerték a hajszárítót. Mivel a sapka esetleg kendő elnyomhatta volna frizuráját, így a tél kellős közepén, nyírkos fejjel elment a találkozóra. Nem ismert, hogy mennyire volt sikeres a randevú, azt azonban tudjuk, hogy nagynéném megfázott, agyhártyagyulladást kapott és két hét elteltével elhunyt. No comment.

Mivel ennyire fontos élet-kellékről van szó, természetesen a művészet sem ment el szótlanul a haj mellett. Itt, és most nem igazán Himnuszunk (Kölcsey Ferenc) azon sorára gondolok, hogy „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…”. hiszen ott van egy felesleges „h” betű, melynek elvételével egészen ki tudnánk tekerni a költő szavait. Inkább olyasmire, mint mikor a méltóan sokszor idézett Petőfi Sándorunknak komoly gondjai akadtak frizurájával. Egyszer azon kapta magát a 24 éves fiatalember, hogy őszbe vegy„ű”lt a haja. Talán ezért is történhetett meg, hogy a tél derének sikerült megütni a sikeres költő fejét. A nehéz véget ért Ady Endre pedig egy fájdalmas pillanatában így mereng, Absolon boldog szégyene versében: „Csigás hajam, Fényes hajam, barna hajam, Lobog a szélben. Rohanok, rohanok Fekete paripán, Én, ifjú isten, Ura erőnek, Ölni gyáva cenkeket…” Nagyon elgondolkodtató és mély értelmezést igénylő vers, de most inkább a haj részével foglalkozzunk, hisz szinte látjuk magunk előtt mekkora jelentősége is van egy lobogó göndör haj zuhatagnak, ott a paripán vágtázó Absolon fején, aki nem restelt apja (Dávid király) ellen fegyvert ragadni. A lobonca, szinte erőt kölcsönöz, mit kölcsönöz! egyenesen adományoz viselőjének, aki innentől konkrétan magabiztos lesz és szembeszáll akár a felmenője seregével is – de, mint a vers további részéből megtudjuk (a bukósisak nélkül közlekedő fiatalember), felülbecsülte kapacitását és alulbecsülte a túlerőt, akik bizonyára nem dőltek be hajkoronája erejének – „S horkanva, óh, jaj, kiugrik Alólam harci ménem. Fényes hajam, barna hajam Hó-karokra fonódik.” Sajnos szomorú vége lett a históriának, pedig olyan jól indult.

Szintén az Ószövetségből tudhattunk meg egy hasonló történetet, még pedig a jó öreg Sámsonról, akinek elég volt egy olló, hogy gallyra tegyék a karrierjét. Persze, azt is megtudhatjuk e rettenthetetlen hősről – aki a nőkön kívül mindenkivel elbírt, s egy Delila nevezetű hölgy végül nagyon elkapta a grabancát –, hogy kopaszon sem hagyta cserben az Úr, s isteni furfanggal olyan erővel töltötte fel, hogy egy haragos pillanatában rádöntötte az épületet, az éppen ott ülésező több ezer filiszteusra, akik persze mind odavesztek. Na! végre egy Happy End. Természetesen, nem szeretném, ha valaki ezen ősrégi történet kapcsán áthallást vélne felfedezni a 911 eseményeiből. Ettől én elhatárolódom.

Nos, azért ne higgyük, hogy minden baj forrása a haj! Azonban, tudomásul kell vennünk, hogy senki nem tud úgy elmenni a másik mellett, hogy bele ne akadjon a hajába. Azt a bizonyos egy-hajszálat pedig tekintsük inkább szimbólumnak, mintsem valódi elválasztó közegnek a történések és a dolgok között. Ennek ellenére jó, ha tudjuk, hogy életünk továbbra is egy hajszálon múlik – és azon, hogy mit eszünk, mit iszunk, mit stresszelünk össze. Mit kockáztatunk, mibe keveredünk – kivel és mivel élünk. A férfiaknak pedig el kell fogadni, hogy nekünk ez a sors jutott, és (csak úgy random) egyik-másikunknak el fog veszni a fizimiskája. Az olyan sztorinak pedig be ne dőljünk, mint mikor a jóember kérdi a drogéria vezetőjét: – Uram, tudna adni valami hatékony hajnövesztőt? – ó, kedves vevő, a legjobb helyen jár! nálunk kapható a világ-kerekség leghatékonyabb szere! nézze csak ott, azt az alakot a kassza mögött! – arra a bajuszos torzonborz figurára gondol? – igen! tudja az az én feleségem. A bajusza akkor nőtt ki, mikor szájjal próbálta kinyitni ennek a csodaszernek az üvegcséjét…

Természetesen, a végére az orosz anekdota: Amikor belépsz egy asztalos műhelybe, mindenütt forgácsot találsz. A fodrásznál körös-körül hajfürtök. De, ha egy bankba keveredsz, ott nem látsz pénzt sehol, még azt a nyomorult tollat is odaláncolják a pulthoz.

Nos, egy másik is: Feleség egy szőke hajszálat talál férje nadrágján. – csak nem a titkárnőd haja!? – á, az kizárt! mikor vele vagyok mindig leveszem a nadrágom…