„A hála, nem más, mint azon belső indíttatás, hogy olyat tegyünk másnak – valami jóért cserébe –, ami nekünk is jól esne, ha mások lennénk.” (Shayat Cout Pho)
Most, hogy vészesen közeleg karácsony, a nagy hálálkodás ideje, mikor kifejezzük hálánkat szeretteinknek, úgy csak azért, mert vannak, és azért is, mert mi magunk is vagyunk – úgy gondoltam körbejárom, mi is az a hála és egyáltalán mire is használjuk.
Mindent tudónk a Wikipedia így fogalmaz „A hála, köszönetnyilvánítás, hálaadás, latin szóval gratus ‘örömteli, hálás’, egy olyan pozitív érzelem, amelyet akkor lehet érezni, ha valaki kedves velünk, ajándékoz nekünk, szívességet tesz nekünk vagy bármilyen nagyvonalú cselekedetet hajt végre felénk. Aki ilyen módon bánik velünk, feléje hálával viszonyulunk.” Olyan szép ez így egyben! – akár a parlamentben is elhangozhatott volna, Szenteste… Azt gondolhatnánk, hogy a szeretet és szerelem (no meg az édesség és a pénz) szavak után a hála szó jön a sorban. Aztán jön valóság és rájövünk, hogy a humánnak sikerült a hálába is belevinni valami csavart, ami csak ránk jellemző.
Mindannyian tudjuk, kik azok az emberek, akiknek örök hálával tartozunk. Vagy azért, mert segítettek, és tettek irányunkba valamit, hogy ebben a világban magunkra találjunk, avagy azért, mert nem hátráltattak e munkában. Emlékszem, a rendszerváltozás idején szárnyra kapott egy tanulságos mese: Az erdőben súlyos büntetést mértek ki a szamárra, mert állandóan akaratos és makacs volt. A zsiráfot is rendesen megfenyítették, mert rendre kilógott a sorból. Megváltoztak az idők. A szamárnak hálás lett a társadalom a kitartásáért, a zsiráfnak pedig a mindig éber körültekintéséért.
Azt szokták mondani, nincs hálátlan gyerek, csak buta szülő, aki hálát vár a gyerektől. A hálát valóban nem lehet elvárni, azonban, ha jól végezted a szülői feladatod, a hála nem marad el.
Menjünk egy picit messzebb – tengerentúl. Hálaadás. (Thanksgiving avagy Happy Thanksgiving Day, legújabban pedig Turkey Day, T-Day) Az ottaniak hálát adnak Istennek, hogy sikerült (akkor is, ha nem) betakarítani a termést. Ennek örömére és az Úrnak hálálkodva, annak a naaagy országnak apraja nagyja feleszi az ország összes pulykáját. Az Úr pedig bizonyára örömmel konstatálja, hogy pulykanyája ugyan megfogyatkozott, de vidám és örömteli arcokban lelheti örömét – ha éppen úgy hozná kedve. Bizonyára ő is hálás ezért a kedves gesztusért, és az elkövetkezendő évben is ad termést, hogy akkor is mindenki örüljön és hálálkodjon. És azt tudjuk, hogy a legenda szerint miért esznek pulykát Amerikában? Sajnos, eddigi éltetem jelentős részét én is tudatlanságban töltöttem el. Történt ugyanis, hogy anno, mikor a telepesekre rendesen rájártak a nehéz idők (se vetés, se termés, már az őslakosok tartalékait is felették…) úgy döntött az Úr, hogy az éppen elszaporodóban lévő vadpulykával (mint egyfajta mannával) megvendégeli a telepeseket nagy nyomorúságukban. Azok megmenekültek, a vadpulyka pedig kipusztult. Igen tanulságos történet, tégy az embernek jót, és meglátod hálás lesz érte – ha másképpen nem, hát emlékezetében tart!
Apropó! A hál ’Istennek! kifejezésünk nem innen eredezik. Annak mélyebb, vallási gyökerei vannak. Akkor szoktunk így felsóhajtani, ha valamit megúsztunk, vagy jól keveredtünk ki egy számunkra rázós szituációból. Ha nem vagyunk Istenfélők, akkor szerényen csak „hála az égnek!” kifejezést használunk. Én még emlékszem, a vastagabb időkben – mikor az Isten nevét nemhogy káromkodáskor, de úgy általában sem volt tanácsos szájra venni, mert a pártnak ez nem tetszett –, azt mondták az abban hívők, hogy „hála pártunknak és kormányunknak!” Abból tuti nem lett baj.
Azt hiszem, hogy a hála talán leggorombább változata a hálapénz. Tudom, már nincs is ilyen, megszűnt létezni ez a förmedvény – hiszen már tilos (tiltott, titkolt, titkolandó…), kommandó felügyeli. Na, de az vesse rám az első követ, aki mostanában már nem futott össze a még mindig lelkesen garázdálkodó hálapénz szellemével. Tiszteletem és mélységes hálám mindazon orvosoknak, akik a hála ezen fajtáját nem, mint elvárást, hanem mint a köszönet egyik vállfaját kezelték és kezelik ma is! Na, de én, aki ki vagyok szolgáltatva, mert éppen kilóg a gyomrom, vagy leesett a fél karom, mindent megadnék azért, hogy (ha nem is előnyben, de) legalább az általam fenntartott egészségügyi ellátórendszer által kimért (enyhén silány, olykor siralmas) ellátásban részesítenének. Sajnos azonban, egy átlagos, kb. 75 kilogrammos emberben, nagyjából 1-1,5 kg gyarló lett elrejtve, így, aki kiszolgáltatott, annak bizony keresztbe szoktak tenni. Ezt a keresztet pedig némi apanázsért el is lehet venni onnan. Az élet úgy hozta, hogy többször is kellett dokihoz járnom az utóbbi pár évben. Szerencsém van – vagy csak én érzem így? –, de azok az orvosok, akikhez eljárok, nem azért vizsgálnak meg, mert várnak valamit tőlem távozásomkor. Ennek ellenére szorongás lakik bennem a vizit teljes időtartama alatt, hogy vajon, ami a zsebemben lapul, mint hálám szimbolikus jele – nem lesz e soványka. Az is felmerül bennem, hogy kínos helyzetbe hozom a dokit, hisz ő már nem is gondol ilyesmire. Sajnos ez belőlem már csak a végén fog távozni. Talán felnő majd egy nemzedék, ahol mindenki időben jut műtéthez, és nem azért fog várni hónapokat, mert valakinek sikerült beelőzni a leállósávon némi borítékos háláért – abban a rendszerben, ahol mindenkit megillet az egyenlő elbánás. Ez a jövő generáció lazán el tud majd menni a problémájával a dokihoz, és doktor úr mosolygó arccal, örömmel látja és ellátja, hiszen ő abból él.
Na jó, ne elégedetlenkedjek már itten! Inkább egy ide egyáltalán nem illő, orosz tréfával venném el a hangulat élét:
- Doktor úr fogadja el szerény hálámat!
- Mi van abban a szatyorban?
- Hát, csak némi apróság, whisky, konyak, kávé stb.
- Uram, már megbocsásson, de ki engedte meg önnek, hogy költse a pénzemet!?
Véleményemnek megfelelően, a hála egyik leghálátlanabb fajtája a borravaló. Jó előre bocsánatot kérek mindazoktól, akik ezen intézménytől kapják jövedelmük egy jelentős hányadát, de nem tudok elmenni a jelenség mellett említés nélkül. A civilizáció egyik legértelmetlenebb találmányának tartom. Ha egyszer valaminek megfizetem az árát, miért kell még – csak úgy megszokásból – rátennem még egy lapáttal? Valahogy egy szinten érzem én ezt az alamizsnával, a segéllyel, könyörülettel. Bár már kezd kikopni a kereskedelem egyes területeiről, de vannak iparágak, ahol makacsan beette magát az a szemlélet, hogy a szerencsétlen munkást a gazdája anyagilag rám, mint vevőre bízza. A vendéglátóipar egyértelműen tartja pozícióját. Bár már több helyen elkövetik azt a merészséget, hogy egyfajta adó módjára szerviz díjat számolnak fel – ha tetszik, ha nem – az általam elfogyasztott ételek ára után. Nem tartom korrektnek. Talán úgy nézne ki jobban, ha az étlap első lapján nagybetűkkel feltüntetnék: Kedves vendégeink! Árainkat tíz százalékkal megtoldottuk, amit önök szervízdíj formájában rónak le – ha elégedettek, ha nem. A másik variáció pedig úgy nézhetne ki: Kedves vendégeink! A felszolgáló, valamint a konyhai személyzet az önök alamizsnájára van bízva – ne legyenek hát fukarok, különben éhen halnak! Mennyivel őszintébb lenne így!
Tudom én jól, hogy a borravaló a hálás kiszolgálásért, a jó ételért… jár, vagy adható? Az pedig egy marketing fogás, hogy nem őszinték velem és a pucér árakat közlik az étlapon, s én rendre bedőlök, s engedem magam rászedni. Szerintem akkor is rászánnám az összeget – ha már úgy döntöttem, eszek – ha az árat úgy raknák össze, hogy elférjen benne a kollégák fenntartása, az étel, valamint az infrastruktúra. Ekkor nem szorul mókusba a gyomrom, mikor egy amúgy is vaskos cehhre még rádobnak 10%-ot. Biztosan csak én vagyok így, de én rendesen kínt élek meg, mikor ott feszeng előttem egy talpig makulátlan öltözékben pincérnek álcázott úriember és azt várja, hogy mivel fogom kiszúrni a szemét. Aztán mikor valami nemtetszőt cselekszek, jön a fintor, grimasz és ciccengetés és nekem megsavanyodik az étel a gyomromban. Pedig ő kihozta! Ő elém rakta! még kedvességet is próbált arcára kirakni, pedig a munkaideje végét járja – erre én hálátlan vagyok…
Bizonyára önök is voltak már úgy, hogy egy étterembe úgy mentek be, hogy egyáltalán nem voltak éhesek, de valami indíttatás, valami belső hang – vagy partnerünk – azt súgta, hogy menjél csak befele! Nos, én arra gondoltam, hogy egy ilyen helyzetben – vagy úgy általában, mikor kedvességre, figyelemre és egyéb nyájas elbánásra vágyok – beugrok egy étterembe. Kezemben az étlappal kiválasztok egy tartalmas vacsorát, majd megkérem a pincért, hogy számolja nekem össze az adott menü árát, és ezzel felejtse el a rendelésem. Az általa kiszámolt összegre pedig én ráteszek tíz százaléknyi borravalót, s egy fél- háromnegyed óra elteltével, ha jó volt hozzám, ezen összeget kifizetem neki. Kegyetlen és rohanó világunkban olyan jól esne némi törődés is egy idegen embertől. Esküszöm, nem sajnálnám rá a pénzt!
Gyerekkoromban rendszeresen ellátogattunk a templomba. Jobb dolgom nem lévén, rendre megjegyeztem a lelkész mondásait, majd eltöprengtem rajtuk. Az egyik a hála (az áldás) osztás végén így hangzott: „Mindezek után az Atyának kegyelme, Fiúnak szeretete, és a Szentlélek üdvössége legyen veletek! (ámen) Szeretett testvéreim! ne feledkezzünk meg az adakozásról sem, hiszen tudjuk jól, a jókedvű adakozót szereti az Úr.” Na, én itt mindig megtorpantam. Nem feszegetném én a perselyt, az egyházadót, de még az 1%-ot sem, hiszen valamiből fenn kell tartani a szép szavakat és az építményt, ahol elhangzanak. Azt azonban furának érzem, hogy az Úr azért szeretne engem, mert jókedvűen betolok valamit egy fadobozka résén neki, mint hálám szerény jelét. Bizonyára, ha a pulyka-fogyasztásnak tud örülni, akkor ennek is fog.
Pandémiákkal vészterhes időinkben olyan jól jön, mikor házhoz hoznak valamit. Persze, ezt sem teszik ám ingyen! Sokszor többe kerül a kifuvarozás, mint az áru maga, de rászánjuk. Aztán jön futár – „Nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó.” Természetesen e meggyötört jóember elvárja, hogy a kerek összeghez igazodjak. Jó, de van, mikor kínos szemenszúrás tipikus esete állna fenn, ezért feljebb ugrunk egy ötszázassal, olykor ezressel. Azt figyeltem ki, hogy a küldönc már nem is készül a visszajáróval. Én persze nem várhatom el, hogy leugorjon a kocsihoz (robogóhoz) több emeletet, azért a pár százasért – különben is, megkaptam a cuccot, vagy nem?
Elhatároztam, hogy egyszer lencsevégre kapom azt a benzinkutas tekintetet, mikor egy rendes adag (saját kezűleg elvégzett) tankolás után visszakérem a százhúsz forint visszajárót.
Én azt javaslom, hogy próbáljuk meg a szeretet szorgalmazta hálát elkülöníteni a merkantilista formájától. Ahol szolgáltatásról van szó, ott konkrétan határozzuk meg, mibe kerül az, amit elvárunk. Biztos vagyok abban, hogy sokkal kényelmesebb lesz életünk.
Kedves felnőttek és hamar felnövő gyerekek, javaslom, legyünk mostanában hálásak, hogy hálásak lehetünk! Sajnos egyre többen lettek azok, akikkel hálátlan lett a sors és már az idei ünnepeken nem lehetnek hálásak. Apropó, ünnepek! Ugye, milyen jó érezni, hogy már megint a nyakunkon vannak. Ezért az olvasói kitartásukért cserébe, mintegy hálából megosztanék önökkel egy rendhagyó mesét:
Mikulás, (Santa Claus, Télapó, Дед Мороз, joulupukki, סאַנטאַ קלאַוס) reggel úgy ébredt, hogy nem nagy hangulata volt. Annyira nem, hogy még a kabát ujja is tele lett a világgal. Történt ugyanis, hogy előző este – mielőtt belevágtak volna a nagy, világkörüli ajándékosztás turnéba – a haverokkal (olyanokkal, akiknek jól áll a pohár a kezükben), valamint segédeivel elmentek a közeli kocsmába egy búcsúfröccsre. Nos, mi tagadás, rendesen bekoccoltak. Hazafelé tartván, megmagyarázhatatlan okokból nem tudtak kikerülni egy használaton kívüli gyárkéményt és rendesen lezúzták a szánkót. Ismeretlen tettes ellen, garázdaság alapos gyanúja miatt a nyomozás még most is folyik. A felpakolt ajándékcsomagok egy jelentős része is maradandó sérüléseket szenvedett. Egyszóval, a csapat rendesen szétesett, mint a magyar válogatott szokott kritikus helyzetekben. (pl. Zanzibár elleni tét-mérkőzésen) Amint éppen igyekezett összekaparni önmagát és bátortalan mozdulatokkal tisztogatta piros sapkájáról a tegnapi, félig megemésztett ételmaradékot, azon morfondírozott, hogy talán jobb lenne, ha az idén – a pandémiára, a gazdasági utóhatásokra, valamint az újabb mutánsokra való tekintettel/hivatkozással – eltolnánk a Mikulás ünnepet, meg úgy ezt az egész felfordulást jövőre. Ezzel a mozdulattal pedig határozott is – és így lett. Ekkor azonban valami zajra lett figyelmes, zúgó másnapos füle – valaki kopogtatott a többszáz éves tölgyfaajtón. Egy angyalka állt a küszöbön, egy gyönyörű fenyőfával kezében. A vén szakállas előbb megpróbált fókuszálni, majd rájött, hogy szemüveg nélkül még az sem megy, s mikor beazonosította a jövevényt, rákérdezett: – Hát te, mifenét éppen erre!? – Boldog karácsonyt jöttem neked kívánni Télapó bácsi. Hoztam egy szép fenyőfát is, hova rakjam? – Mikulást elöntötte a düh, hisz épp az imént napolta el az ünneplést jövőre, erre ez az apró angyal meg karácsonyt jön köszönteni. – Tudod mit? Rakd fel magadnak azt a nyomorult fát! – ripakodott rá.
Amint e szavakat kimondta a szakállas télember, rájött, hogy hibázott, és most nagyon hálátlannak tűnhet, hiszen miként is nézne ki angyalka azzal a nagy fával hátsójában. Azonnal kijózanodott, megrázta bozontos, hófehér arc- és fejszőrzetét, mint bokszoló a kilencedik rászámoláskor. Bocsánatkérés helyett azonban felkapta, vállára ültette az apró kis szárnyast, s elindult összeszedni a stábot. Előkerültek manóék, az elfek – Elves. Belőlük hat volt, de mára már számlálhatatlan kószál világszerte. Ők a se férfi, se nő manók (nem tévesztendők össze a genderekkel!), a hótündérek, a krampuszok és természetesen a kilenc rénszarvas is (Comet – Üstökös; Cupid – Íjas; Vixen – Csillag; Dancer – Táncos; Prancer – Pompás; Blitzen – Villám; Dasher – Táltos; Donder – Ágas; és Red Rudolph – Rudolf, a piros orrú – sajnos, a keménykötésű Pajser – Feszítővas az idén sem került be a csapatba, a reszkessetek-betörők elvitték magukkal munkába…). Percek alatt rendeződött és összeállt a karaván (mint az a kamionos a kóla reklámban). Parancsszóra mindannyian maszkot öltöttek – mert személyiségi jogokra hivatkozva egyik-másik közülük nem oltakozott rendesen –, és elindultak széthordani az idei ajándékokat és az új, „omikron”-ra, a görög abc tizenötödik betűjére keresztelt mutánst. Hófúvás, csilingelés, dzsingó-belsz! Nem lesz tehát az idén sem ünneplésben hiány! Lesz még magnélküli szőlő és jövőre a lágy kenyér is tovább fog tartani a sok tartósítószertől.
Az új esztendőben pedig ismét reménykedhetünk, hisz az már nem a tavalyi! Addig pedig önfeledten együnk-igyunk, mulatozzunk! Ne feledkezzünk meg az örök igazságról sem: Az alkohol nem old meg semmit! A kefir sem. De az előbbi legalább próbálkozik…”