„Ha nem tudjuk, miként cselekedjünk, meg kell kérdeznünk a jobbik és a rosszabbik énünket. Figyeljük meg, hogy mindig a rosszabbik adja a jobb tanácsot.” (Shayat Cout Pho”)
Két gyanús alak utazik a villamoson. Az egyik leszáll az Oktogonnál. A másik már nem is annyira gyanús. Egy ilyen egyszerű példából is kiderül, mennyire befolyásolhatók vagyunk a megítélés terén. A gazembernek nincs konkrét ismérve. Nincs jellegzetes alakja, formája, fizimiskája, de még a tekintete sem más, mint az átlagembereké. Még azt sem mondhatjuk, hogy rejtőzködő, hisz olyan frappánsan el tud vegyülni a tömegben, hogy meg vagyunk győződve, ő maga a tömeg. A gazemberek felettébb segítőkészek, s mind addig semmi rosszat nem mondhatunk el róluk, míg rá nem jövünk, átejtettek bennünket. Még ekkor is kétesélyes a játszma, hisz az emberek egy jelentős része, azonnal önmagát kezdi el okolni, mondván – én voltam a marha, hogy bedőltem. Nos, ez is meglehet, de az inkább valószínűbb, hogy a gazember élt a lehetőségével. Igen nehéz meghatározni, hogy az alkalom szüli-e a gazembert, vagy ő maga szüli az alkalmat?
Amennyiben elfogadjuk azt azalaptételt, hogy a világon minden egyensúlyban van – legalábbis a felé törekszik – akkor egy karnyújtásra vagyunk attól, hogy kijelentsük: Földünkön, nagyjából ugyanannyi gazember él, mint amennyi jóember jeleskedik. Tudom, rémisztő, de nézzen csak mindenki körül (a tükröt most hagyjuk ki…) a környezetében hány szélhámost, simlist és gazembert tud felsorolni, úgy uszkve egy perc alatt. Sejtem, hogy elő kellett venni a másik kezet is.
A gazembernek milliónyi arca van. Egyszer böngészkedtem egy bűnügyi pszichológiába hajló anyagban, ahol rendszerbe foglalták azokat az arcokat, amelyek hajlamosabbak a bűnözésre. Hát őszinte leszek, nem egy ismerősömet véltem felfedezni a képek között. Persze, eddig nem mertem én feltételezni, de attól kezdve bizonyos ábrázatokra gyanakvóbban kezdtem sandítani. Az etnikumok pedig kifejezetten felkeltették a figyelmemet e téren. El tudom képzelni a rendőröket, pláne a nyomozókat! Szerintem pár év szolgálat után azok a jóemberek mindenkit gyanúsnak vélnek – beleértve szoros családjukat, baráti körüket és önmagukat is. Hol van tehát a gazember határa? mikortól mondhatjuk ki bátran: te gazember!
Ismerjük ugye azt az ősz, de nem szakállas viccet: Uram, maga egy gazember! – kiált fel a hölgy. De asszonyom, én nem tettem semmit! – védekezik a jóember. Na látja, ez az! ugye mondtam…
Volt ennek egy másik változata is: Uram, maga mit kacsingat rám folyton!? – kérdezi a hölgy. Sajnos asszonyom, ez nálam egy ideg becsípődés (Tourette-szindróma) – feleli ártatlanul a megvádolt. Maga egy gazember! én meg már teljesen beleéltem magam…
Szóval, vannak a hétköznapi gazemberek, a gazembernek vélt gazemberek és a hétmérföldes gazemberek. Aztán vannak a gazemberre hajazó jóemberek és a jóemberre hajazó gazemberek. Kosztolányi Dezső, egyik Esti Kornél novellája jut eszembe, melyben a Becsületes Város lakói sorra előadják, hogy ők miért is nem gazemberek. A koldus például bevallja, ő valójában nem vak, csak nyáron a nap miatt, télen pedig megszokásból hord fekete szemüveget. A kirakati könyv pedig úgy próbálja eladni magát, hogy „olvashatatlan szemét… Az agyalágyult öreg író utolsó műve, mely eddig egy példányban sem kelt el.” (Hörgő Ervin versei) A politikus pedig őszintén közli, hogy ő nem gazember, hisz egyetlen célja, hogy meggazdagodjon a választók jóvoltából. A doktor egy példa-mesével nyugtatja meg páciensét: „Nagy Frigyes egyszer az ütközet után a csatatéren sétálgatott. Egy haldokló közvitéze siránkozva tárta feléje karját. A császár lovaglóostorával a katona felé suhintott, s így rivallt rá: Gazember, hát örökké akarsz élni? Ezt a kis történetet szoktam idézni betegeimnek. Mély bölcsesség van benne.”
Egy régen elferdített mondásom jut eszembe: a stílus ma gazember… Valóban, mostanában egyfajta tekintélye, nimbusza lett a gazemberségnek. Bizonyára a meghökkentésre utazó, szenzáció hajhász médiák áldásos tevékenysége a ludas. A jó szimatú producerek, managerek, szponzorok, sztájlisztok és egyéb e lében dagonyázó kalandorok, egy pillanat alatt kiszabadítják a (bárkiben) szunnyadó gazembert. A jól idomított média-fogyasztók pedig – szimpátiából, vagy az undor keltette izgalomtól felajzva – habzsolni fogják a gazember minden lépését. A célszalag átszakad, dől a pénz. Láthatjuk tehát, hogy a gazember e válfaja is jól elboldogul – akár a stúdióban, a színfalak mögött, akár a reflektorfényben adja elő magát.
Ki tehát a gazember? én azt hiszem, még mielőtt eldöntenénk, vegyünk elő egy példát: adva van egy börtön, ahol mindenki gazember. Karácsonyra vetélkedőt hirdetnek, hogy eldöntsék, ki is a gazemberek gazembere. Bárki benevezhet a versenybe. Egy névtelen cédulára le kell írnia élete legnagyobb gaztettét. A karácsonyi vacsoránál pedig felolvassák a leg-gazemberebbet. Akié az adott történet, az a győztes és kap egy piros kalapot. Így is történt. A börtön népe jót mulatott a győztes történeten, és mindenki elismerően bólogatott. Azonban, senki nem állt fel, hogy átvegye a piros kalapot. Így hát kollektíve úgy döntöttek, elteszik a következő évre. Teltek a hónapok, mikoris az egyik, már szabadult rab egyszer, egy verőfényes vasárnapon, a városban sétálva összefutott a börtön parancsnokával, aki éppen családjával andalgott, s bizonyára a nap szúró sugarait elkerülendő magára kapott egy éppen keze ügyébe került piros kalapot.
Mindig szerettem volna eljutni Madam Tusseaud Panoptikumába Londonban. Többször elmentem mellette, de valahogy nem jött ki, hogy betérjek. Nem is igazán a viasz bábuk érdekeltek volna, hiszen azokat ismerem jól a világban keringő fotókról hanem, hogy utánajárjak annak a legendának, mely szerint hosszan nem találták helyét egy A. Hitlert (később Der Führer néven elhíresült) megmintázó viaszbábúnak. Előbb a „Világ vezetői” kiállításon kapott helyet, W. „Victory” Churchill közelében. Egy emléktáblát is kapott ezzel a felirattal: „A II. Világháború főszereplője”. Egy hónap elteltével azonban a látogatók és a világban érintett személyek kérésére elmozdították onnan. Azóta sem találják a megfelelő helyét sem a történelemben, sem pedig a történelmi és egyéb híres nevezetességek társaságában. Ezért egy spontán mozdulattal, valahol a lépcsőfordulóhoz közel kapott nyilvánosságot. Sokan még ezzel sem elégedettek. Mások viszont, konkrétan a céllal mennek az adott múzeumba, hogy legalább az élő, viasz-valóságában találkozhassanak az emberi történelem egyik kitörölhetetlen jelenségével.
Nem tudunk mit kezdeni a történelem gazembereivel. De évezredekkel később sem. Ők talán azért ütik fel fejüket a világban, hogy egy sors-küldetést teljesítsenek be, mely elengedhetetlen az emberiség tovább élése érdekében? A háború pedig az emberiség demokratikus megújulásának, s a folyamathoz tartozó innováció eszköze és nem tudjuk elkerülni? Én nem tudom – csak úgy felvetettem e két kérdést. Azt viszont tudom, hogy a békétlenség kódját még az erdőből menekítettük át magunkban, s továbbra is a létfenntartásunk alapvető eszköze. A háborút nincs értelme nevekhez kötni. Kollektív munka, ahol mindannyian teszünk valamit, ha mást nem, tátott szájjal csodálkozunk a fotelből (mint a kupadöntőn), és közöljük: mi ezt jobban csinálnánk…
Egyszer, még a zavaros múlt század kilencvenes éveinek közepén, egy nemzetközi vegyesvállalatot vezettem külföldön, orosz nyelvterületen. Volt gond rendesen, hisz egy igen kettyós világ volt már akkor is. Egyszer azonban a gondok tetejére még felkapaszkodott egy magyar vállalkozó is. Mert ugye nálunk is voltak/vannak olyan tettre kész gazemberek, akik abból remélnek hasznot, hogy a másik zsebét letépik. Ezek az üzletemberek úgy vélik, körülöttük mindenki hülye és gyámoltalan, de ők majd megmutatják ki itt a kakadu. Röviden, az történt, hogy az adott hölgy megbízott bennünket egy munkával, amit mi annak rendje módja szerint teljesítettünk. A gond akkor köszöntött be, mikor fizetni kellett volna. Mivel nem volt miből, így rendre eljártunk néhány pávatáncot és argentin figurás tangót, mire nekem elszakadt a türelmem szála – egyszóval, kirángatták belőlem a gazembert. Felhívtam egy orosz barátomat, akinek tisztességes ügyletei voltak Magyarországon. (meglehet, ez igen furcsán hangzik, de higgyék el, volt/van ilyen!) Megkértem, hogy tegyen nekem egy apró szívességet. Ő beült a hatalmas, lesötétített üvegű limuzinjába és elgurult a magyar vállalkozó telephelye elé. Nem tett semmit, csak ott állt járó motorral, s zenét hallgatott. Én felhívtam delikvensünket és elmondtam, hogy nehéz helyzetünkre egyetlen megoldást találtam, hogy egy rövidke tárgyalás során egyeztessék le a további teendőket partnerünkkel, aki éppen arra jár, és már meg is állt a telephely előtt. Természetesen jött a vagdalózás, fenyegetődzés – de, egy órán belül fizetett. Kérdem én: kettőnk közül ki volt a gazember? tudom, most sokan rám tippelnek – felvállalom 😊
Emlékszem azokra az időkre, mikor az etikai normákat a vasút állomás WC-je szolgáltatta, az emberek úgy érezték, hogy ott, ültő helyükben kell kiadni magukból a beszorult költőt és egyben a gazembert. A magvas gondolatokat pedig a WC falán osztották meg a nyilvánossággal. Most már bevallom (lejárt a lappangási és az elévülési idő) én is hordtam magammal filctollat. Alkalmanként csak annyit rögzítettem, mintegy útmutatót a jövő nemzedéke számára: „Itt nem tudsz kihozni magadból semmi jót – próbálkozz máshol…”
Végezetül pedig, a trendekkel szembe menve, megosztok egy orosz anekdotát:
A répa mese. Mikor a nagyapa észrevette, hogy már nagyjából 4 milliárd ember kapaszkodik belé, és kis híján kihúzták a répát a földből, szabadjára engedte a hetvenhét éve benne lakó gazembert és elengedte a répa szárát. A fél-világ pedig hanyatt esett.