A jóember

„E világon mindenki jóembernek születik – majd ösztönösen elrontjuk egymást.” (Shayat Cout Pho)

 

Javaslom, itt a sorok kezdetén tisztázzuk, ki a jóember és akkor a továbbiakban nem lesz közöttünk félreértés! Gondolják át önök is és én is ezt teszem… Nekem még nincs meg, de azért kezdhetjük!?

Biztosan emlékszünk még Presser Gábor dalszövegére: „Én a fülemet adtam neked,
De te hallottál valamit rólam, És mi nem beszélgettünk éveken át. Ugye, mi jó barátok vagyunk?” – tam-tam-tam-ta-da-da-tam-tam (dob felütés…) De mi lett volna, ha nem hallasz rólam rosszat? Szóval, te azért nem tartottad a kapcsolatot velem, mert valaki úgy gondolta, hogy én… pedig a fülemet is odaadtam neked! Ugye abszurd? de nagyon életszerű! Képzeljük el azt a jóembert fül és barát nélkül.

Egyszer olvastam egy hosszabb írást Kalkuttai Teréz Anyáról aki albán nemzetiségű volt és Agnes Gonxha Bojaxhiu (ejtsd: Ányesz Gondzsa Bojadzsiu) néven Üszküb városában látta meg a napvilágot – de nem erről lett híres. Karitatív munkáját milliók hálálták. Bizonyára valakinek nagyon keresztbe tehetett ez a néni anno, mert halála után nem sokkal a szenzációvadász média valóságos hajtóvadászatot indított ellene, pellengérre állítva (valós/valósnak vélt/kitalált) huncutságait. (adócsalás, maffia és egyéb korrupt politikai kapcsolatok) Hát, mit mondjak, nagyon elmeszelték. Én már azt hittem emlékével együtt teljesen elföldelik, mikor e drága jóasszonyt (a szegények szolgálója) 2016. szeptember 4-én, maga Ferenc pápa avatta szentté, tehát hivatalosan is jóember lett.

De ne menjünk Kalkuttába! Itt van nekünk Kossuth Lajos bácsi, akinek még az eső is karikában esett a kalapjára – aztán pedig (mikor „…elfogyott a regimentje”) eltűnt a ködben. Nagy a vita arról, mekkora ember volt, de az biztos, hogy a szocialista eszme jóember ikont faragott belőle. Egy társadalomban igenis kellettek/kellenek a nemzeti hősök, akikre fel tudunk nézni, akik példaképeink lehetnek. (Buga Jakab, vagy Savanyú Jóska azért mégsem néz ki olyan jól egy egyetemes panteonban) Mivel a világon semmi sem tökéletes, így a nemzeti hősök sem makulátlanok. De ezen az utókor egy tollvonással képes segíteni. Fogni kell egy jól formálható, többnyire szimpatikus alapanyagot, és gyúrni kell belőle egy jóember-formát, akit misztifikálhatunk, szobrot emelhetünk emlékének s feltétel nélküli tisztelettel övezzük. Kossuth (Deregnyei?) egy éppen erre alkalmas személy. Történészek megoszlanak azon, hogy az általa menedzselt forradalom, abban a formában ahogyan lezajlott, mennyire volt összeszedett és a projekt során lehetett e volna jobb eredményt produkálni. Mint tudjuk, Lajos inkább szónok volt, mint tervező. Gyújtó hangú beszédeivel a jóembereket akár a betonfalnak is képes volt nekivezetni. Nagyjából ezt is tette, mikor a felpaprikázott tömeget nekiengedte az igen rendezett és jól képzett császári hadseregnek. Borítékolható volt, hogy a tetemes vérveszteség melyik oldalon lesz elkönyvelve. Érdemes megjegyezni, a népi lelkesedés akkora volt, hogy a Habsburgok még a rendezett soraikkal is alulmaradtak, mikor egy furfangos ígérettel segítségre csalták az orosz cár csapatait, s leszámoltak a magyarokkal. A csatatéren pedig elveszett egy halom ártatlan magyar ember, s maradt a dicsőséges és minden a réginél rosszabbul. A forradalmár Lajos pedig egy elegáns mozdulattal ráruházta Görgeire a katonai és polgári főhatalmat, hogy a tábornok egy személyben mentse meg a szabadságharcot és vállalja fel a teljes felelősséget. Kossuth pedig, a vakablakon át távozott Törökország irányába az országból. Annyit azért még visszakiáltott a még leverve is lankadatlanul lelkes tömegnek, hogy Görgei áruló. (azt kevesen tudjuk, hogy Görgeit az orosz cár közbenjárása mentette meg a kivégzéstől…) A nagy machinátor pedig Luigi Kossuth néven összekalapozott (tudjuk, a karikás-esős kalapjával) egy kisebb vagyont (azt hitette el mindenkivel, hogy a következő forradalomra gyűjtöget), amiből lazán eltengette a hátralevőt Torinóban. Félreértés ne essék! eszemben sincs kikezdeni a nagy magyar személyét és érdemeit. (hol se jöhetek én az ilyesmihez) Pusztán rá szerettem volna világítani arra, hogy nincsenek egyértelműen körvonalazható jóemberek.

A napokban eljutott hozzám A. Schwarzenegger erőművész-színész-kormányzó videóüzenete. Ha valaki, hát ez a jóember megjárta a világot Moszkvától, Kaliforniáig – beiktatva Ausztriát, ahol végül is megszületett. Nagyon megérintő szavakat intézett mindazokhoz, akik Amerikából, a benzinkút árnyékából ítélik el az ukrajnai eseményeket. Le a kalappal előtte! (Hasta la vista, baby!) Elmesélte, hogy – a filmszerepeiben tanúsított gorombaságai ellenére is – szereti az oroszokat, még mindig és fogja is (talán, ha Putyin nem viszi feljebb a tojás és a benzin árát Amerikában…). Akkor is szerette, mikor azt a saját apja megtiltotta neki. Történt ugyanis, hogy az idősb. Schwarzenegger, a német hadosztály fegyverhordozója minőségében éppen Sztálingrád alatt vendégszerepelt, mikor valaki – bizonyára tévedésből, hiszen akkor még senki sem tudhatta, hogy ki lesz a fia – egy spontán mozdulattal combon lőtte. Na, ettől aztán úgy elment ennek a jóembernek a kedve, hogy egy életre megutálta az oroszt. Arnold most elmondta a világnak, hogy szerinte mindenki hibás, csak az igazi jóemberek nem. Kár, hogy ezzel a mérhetetlen nagy bölcsességgel be is fejezte mondandóját, mert  meghallgattam volna, hogy e jóember szerint, ki is a többi jóember, aki csupa jót tesz mostanában, itten a világ népének – Moszkvától, Kaliforniáig.

Van egy mondás: nap mint nap körbe nézek s elszörnyűlködök azon, hogyan fogunk mi ennyien elférni a pokolban!? Persze, ez csak tréfa ám! Legalább a feléről, a „nagy utazás” során fog kiderülni, hogy valójában jóember, csak tévedésből rossz jegyet váltott (illetve nyomtatott ki neki a gép). Meglehet, csak a földi normák szerint nem fért bele a jóemberek kategóriájába. Mert errefelé ugye másképpen ítélkezünk, mint odaát, ahol minden ember egyenlő és nem a pénz aranyszabálya határozza meg a minőséget. Nálunk ugyanis azt mondják, hogy annak van értéke, ami drága (az élet, az egészség, a luxus, a gyógyszer, a benzin és a háború is). Ezek szerint az ingyen kapott dolgok értéktelenek lennének? Nem – ha haszonra tudod fordítani, vagy el tudod őket adni. Egy ősi zsidó kereskedő mondás úgy hangzik: „Legyen az bármi, ha vevőt találsz rá.” Most persze senki ne gondolja, hogy rossz világban élünk! Egyszerűen azért ilyen, mert mi emberek ilyenek vagyunk. A jóember pedig nem más, mint az, aki e tülekedésben – némi haszon reményében, ösztöneivel ellenkezve – annak állítja be magát? Direkt tettem kérdőjelet a mondat végére, hogy rágódjunk el egy picit…

Addig én arrébb megyek. Van ugye az örök igazság, hogy a kigondolt dolgokat nem lehet visszagondolni. Tehát, ha valami rosszra gondoltunk, akkor nekünk annyi. Minek gondoltuk őket ki!? miért nem csak utólag gondolkodunk. Most aztán cipelhetjük egy életen át. Ha ráadásul még nevünket adva hozzá meg is osztottuk, és közzé is tettük, akkor még az ódiumát is ránk verik. Mennyivel egyszerűbb annak, aki nem gondolkodik!? Csak úgy lazán elvegetál, mint az ültetett karósbab, reggeltől estéig, majd álmodik valami jelentéktelent, amit reggelre elfelejt és e viselkedésformával akár még esélyes is lehet a jóember címre. Hacsak! valaki ki nem mondja a róla a verdiktet: – megjátssza magát! még a szeme sem áll jól! Bizonyára láttak már olyasvalakit, (most nem a szemtengely ferdültekre gondolok!) akire rányomták ezt a bélyeget. Egy életen át kapargathatja le magáról – talán a végén, mikor már tök mindegy, rehabilitálják azok számára, akik amúgy is tudták róla, hogy milyen. Felmerül a visszatérő kérdés: kik állítják fel a jóember normákat? a barátok/ellenségek, szomszédok/ismerősök, a közvélemény, a helyi önkormányzat, a cégvezetés, kezelőorvos, gyógyszerész? netán a józan ész, vagy az ittas ember? esetleg az érzelmek?

Nos, (szerintem) éppen az érzelmi alapon kreált jóemberek azok, akik a jóember presztízst képesek nagyon elrontani. Ők az aktuális jóemberek, akiket mi magunk nevezünk meg, mint egyfajta gyűjtőfogalmat anélkül, hogy tudnánk róluk bármi részletesebbet is. Ilyenek például a humán érzelem által felkarolt szegények, az elesettek, az üldözöttek, a menekültek – nem sorolnám ugyanakkor ide a kóbor kutyákat és a kihalóban lévő állatfajokat. Nem tudom az empátia milyen alattomos settenkedése űzi ezt a tréfát az emberrel, de figyeljük meg, hogy a segítségre szorulókat automatikusan besoroljuk a jóemberek közé. Alapból feltételezzük, hogy ilyen helyzetbe csak a jóemberek kerülhetnek. Sajnos nem mindig jön be a megszavazott bizalom. A minap például egy osztrák barátom átküldött egy neten keringő videót, ahol idegenből érkezettek (menekült/üldözött) egy rendezett csoportja (két hatalmas terepjáróval érkezve a tett színhelyére) egy taxist rendre tanítottak Bécs főváros, Lothringerstraße környékén, fényes nappal. Az affér elejét nem rögzítette a kamera, így innen nem tudhatjuk meg, hogy mi váltotta ki az affért. Nem feltételezem, hogy a taxis tiszteletlenül viselkedett volna az újonnan érkezettekkel. Azt azonban konkrétan fel lehet fedezni, hogy a rászorultak rendesen fel voltak készülve az önvédelem több válfajából is, mert a bécsi polgár pillanatok alatt aszfaltot fogott. Hasonlóképpen járt a segítségére siető pár bátor osztrák honfitárs is. Bizonyára másban nem ugyanazok a gondolatok merülnek fel, mint bennem. Ha egy ilyen összecsapás odahaza, az óhazában történt volna, a taxis pajszert kap elő, vagy egy összehajtható gépkarabélyt. Arrafelé ugyanis még defenzíven élnek az emberek és amit kapnak, azt vissza is szokták adni. Egy bécsi taxisofőr maximum borravalót szokott kapni, így hát nem volt felkészülve – de a segítségére sietők sem – egy-egy balhorogra. Nem tudom, hogy mit követett el az a jóember a menekültek ellenében, de az tény, hogy az adott taxivállalat nyilvánosságra hozta, nem megy ki többé az adott náció rendeléseire. És ez kérem, még nem is szegregáció, csak jogos önvédelem!

A napokban VB selejtezőt játszottak. Wales csapatának jutottak az aktuális jóemberek. Az eredmény siralmas volt! A walesiek leszerepeltek – emberiességből. Kövezzen meg a B. Közép, de én egyetértek D. Ibolyával, aki nem ért a focihoz. Azt azonban tudom, hogy gólra játsszák, és általában az szokott győzni, akinek kevesebbszer jut be a felfújt bőrdarab a kapujába (az is számít, ha öngól). Az eseményt követően megkérdezték a Walesi csapat kapitányát (Gareth Bale), nem érzi e igazságtalannak, hogy nem a zaklatott háttérrel érkező ellenfél győzött. Őszinte leszek, én nem a válaszon lepődtem meg, hanem a kérdésen. Úgy vélem, azzal, hogy elrugaszkodunk a valóságtól és eltúlozzuk a lelkesedést – ráadásul olyan irányba, ami nem is inkább segítség, mint inkább megalázás – ártunk a jóérzésnek mind a rászorultak, mind a normál értékrenddel élők köreiben. Képzeljük csak el azt a helyzetet, mikor a Forma 1 startvonalnál felállnak a több száz lóerős gépcsodák, és szánalomból az első rajtkockára oda engednek egy kerekes székes jóembert, akit még engednek is nyerni 83 körön keresztül. Tudom! szégyelljem magam, hogy poénkodok itten olyanok felett, akiknek rendesen kijutott mostanában – nem ezt teszem. Direkt nagyítottam fel az esetet pusztán azért, hogy lássuk milyen szánalmas és megalázó helyzetet tudunk teremteni, ha a lelkesedésünket nem jó irányba fejezzük ki és túltoljuk az együttérzésünket. Szerintem, a verseny továbbra is maradjon verseny!

Gyerekkoromban volt egy haverunk, aki a „Daráló” becenévre hallgatott, ugyanis kegyetlenül hadart. Mindemellett vékony, rendszerellenes és lázadó volt. Volt is baja rendesen e berendezkedéssel a múlt század nyolcvanas éveiben. Nos, Daráló egy határozott pillanatában beírta a személyi igazolványába, a különleges bejegyzések rovatba, mégpedig gyöngybetűkkel: „Tisztességes jóember”. Érdekes volt figyelni a rendőr arcát, mikor igazoltatás során eljutott az adott beíráshoz. Ugyanis anno, a többlapos személyi okmány használatakor, e rovatban – a mihez tartás érdekében – értesítették a világot arról, hogy mit kell tudnia rólad. Kerülöd-e munkát (KMK), büntettek-e meg valaha (esetleg REF-es vagy-e), van-e komolyabb kitüntetésed, vagy tettél-e olyasmit, ami a rendszer égbe törő hullámait csillapíthatná. A rend biztos őrei rendre tanácstalanok voltak, hiszen aligha találkozhattak még hasonló esettel. Volt, aki jót mosolygott, mások csóválták fejüket, mígnem egyszer emberére akadt Daráló és bevonták a személyi okmányát, majd rásóztak egy közigazgatási bírságot is, mondván illetéktelen személyként tett bejegyzést egy, a Magyar Népköztársaság tulajdonát képező okiratban. Daráló később disszidált, és valahol Kanadában munkát vállalt, családot alapított és ma már az unokáival játszik – így lett belőle valóban tisztességes, jóember.

Van egy ügyvéd ismerősöm. Nem merem nyilvánosan barátomnak nevezni, mert kiderülhetnek az ügyeskedései és akkor akár még rám is vetülhetne. Lavírozásait figyelve, az fogalmazódott meg bennem, hogy egy jó ügyvédtől nem azt várjuk el, ismerje mit szabad és mit nem, hanem, hogy tudja, amit nem szabad, azt miként lehet. Na, akkor most ő, aki szélhámosokat mosdat ki horribilis pénzekért – ő jóember? Árnyalom a képet: Tanult ember. Van egy tisztességes családja két gyermekkel és egy szerető feleséggel, valamint legalább havonta egyszer meglátogatja szüleit és nincs könyvtári tartozása sem. Rendszeresen ad pénzt piros lámpánál kéregetőknek, mondván azok nem tehetnek arról, hová juttatta őket az a szemét alkohol. Meglehet, tényleg jóember, csak a munkaidejében torzít egy picit? Kezdek én itten összezavarodni.

Azt a történetet biztosan ismeri mindenki, mikor egy Green Peace konferencián – ahol tényleg csupa jóember gyűlik össze, hiszen amit ők szeretnének elérni, az minden jóember álma – egy előadó ütemesen elkezdett csettintgetni az ujjaival, majd elmondta, hogy Afrikában minden egyes csettintésekor éhen hal egy gyermek. Ekkor valaki bekiabált a sorok közül: Te nyomorult, akkor hagyd már abba a csettintgetést!

Azt szokták mondani, a jóembert nem képes elrontani sem a pénz, sem a hatalom – hiszen az igazán jó embernek egyikben sincs része. Persze ne gondoljuk, hogy ez mindenütt így van ám! Én is láttam a svéd miniszterelnökről készült fényképet, amint villamossal jár be a melóba (aktatáskával a hóna alatt és kilóg belőle az újságpapírba csomagolt rántottás kenyér-szendvics…). Azt is láttam, mikor egy hazai pályatársa – igaz, csak a kampány hevében – egy hasonló villamoson, de nem ugyanazzal a lelkesedéssel elmondta, hogy ő bizony minden reggel ezen a járművön megy be a munkahelyére. Nem mutattak mindent, de le mertem volna fogadni, hogy az a tömegközlekedési eszköz, amelyen illegetett, nem is arra jár amerre ő dolgozik. Bizonyára a jobb fényviszonyok miatt választották a propagandaanyaghoz. Persze, ettől még lehet ám ő is jóember!

Azért jótanácsként megosztom nagymamám bölcsességét: fiam, a jó és a rossz körbejár (természetesen, nem a fővárosi fonódó villamos hálózatra gondolt!) – sem a jótetteidet, sem a rosszat nem attól kapod vissza, akinek adod.

Most, így a végén pedig megosztok egy tanulságos orosz tanmesét: a jóságos erdei doktor egy új fület varrt fel a pórul járt nyuszinak. Történt ugyanis, hogy a tapsifüles, a napi ugribugri során beleakadt a csipkebokorba, s az letépte mindkét ágaskodó külső hallójáratát (auricula). Mindaddig rendben is találjuk a dolgokat és segítőkész jóembernek véljük a doktort, míg fel nem merül bennünk a kérdés: honnan szerezte ez a makulátlan jóember az új füleket?