„A fájdalom, mint kellemetlenség eszköz a manipulációra. Elvonása pedig növeli a komfortérzetet.” (Shayat Cout Pho)
Tudom, elsőre zavarosnak tűnik a fenti gondolat, de esküszöm, meg tudom magyarázni. Az általános gondolkodásunk ugyanis abból indul ki, hogy az ember alapállapota a „jól érzem magam”. Ebből a státuszból farag le darabkákat minden egyes kellemetlen behatás. (környezeti, testi, lelki stb.) Viszont ha – tegyük fel, stressz, bántalmazás, lelki terror stb. hatására – bezavarosodik a minket körülvevő massza, s negatív légkörben élünk (legyünk őszinték, inkább ez a sűrűbben előforduló állapot) ez a folyamat megfordul és már annak is örülnünk kell, hogy enyhül a szorongató agresszió. Szerintem még mindig zavaros az elméletem, de talán az írás végére kitisztul.
A pofon nem más, mint a középső ujj megötszörözése egy karlendítéssel. Biztosan hallották már azt a mondást: Nagy arcnak nagy pofon dukál. Kifejtve: aki nagyon elrugaszkodik, az nagyobbat puffan.
Pofonegyszerű mozdulatról beszélünk, mikor az arcot tenyérrel – úgy istenigazából – megsuhintjuk. Törekvésünk célja nevelő jellegű fájdalom okozás, megalázás, büntetés valami olyasmiért, ami (pimasz módon) tendenciózusan megsérti a közmorál normáit. Vérszerinti rokona a nyakleves, amely egy hasonszőrű mozdulat, mindössze a megközelítés változik, s hátulról, a nyak szabadon hagyott részére vetődik, mint gepárd a kecskeszőrre. A szakirodalomban bóklászva, többnyire idejemúlt példákra bukkanunk: „A mester leken egy pofont a pimasz inasnak. Egy-két apai pofonnak nevelő hatása van – tartják még ma is sokan.” (Wikiszótár) Az iménti eszmefuttatásból egyértelműnek vélem, hogy a mesternek ma már nincsen pimasz inasa, és a szülő is jobban teszi, ha fékezi indulatait, mert könnyen jogi keretek közé zárják. A pofonra tehát semmi szükség a jelenünkben. De hát akkor mi lett ezzel a határozott kézmozdulattal? A közmorál, a jog és a demokratikus berendezkedés üldözőbe vette. Inkognitóba, álca alá vonult, titkos földalatti mozgalom részévé vált. Rejtőzködő életmódot folytat, mint az éjszakai ragadozók. Csak a maga után hagyott nyomokból konstatálhatjuk létezését. Mik ezek a nyomok? például, meglepődve tapasztajuk, hogy valaki észhez tért. Megszűnt egy állandósultnak vélt rendbontás. Olyas valakinek is leesett a nagy arca, aki úgy gondolta, felette már csak a teremtő mer szót emelni. Óvva intek bárkit is, hogy a fenti szavakért (elhamarkodottan) az erőszak támogatásával vádoljon! Mentségemre pedig bevallom, én úgy vélem, az apai pofon – amennyiben az tényleg apai és nem szórakozásból, dühből és egyéb aberrált indulatból csattan el – még senki életében nem okozott kárt.
Én azt hittem – mivel gyermekotthonban, család nélkül nőttem fel –, zavaros és megbicsaklott gyermekkorom volt. Azonban mikor végig hallgatom az e témában szóra emelkedő barátaim, ismerőseim és a csak úgy elém vetődő embertársaim elmeséléseit – egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy én felhőtlen gyermekéveket éltem meg egy zárt intézetben, ahol a nevelők – lelkiismeretük vezetésével – azzal foglalatoskodtak, hogy belőlünk embert faragjanak. Az az egy-két pofon, tasli, koki és egyéb apró kézmozdulat vonatfütty volt ahhoz képest, amit mások meleg családi kötelékben, vér szerinti szüleiktől kaptak útravalóul. A sok év távlatából azonban már igen nehéz leszűrni, hogy az elszenvedett (testi – lelki) sérülések valóban úgynevezett abuzálás (az angol abuse = bántalmaz szóból) tényállását foganatosították e meg, vagy csak a trendi vonulatok hatására megcsúnyultak az emlékek. Tudom, mindenkinek a saját bőre fájdalmasabb. Ennek ellenére nekem úgy tűnik, hogy engem csak korrigáltak az élet ösvényének kitaposása közben – míg másokat korbáccsal kényszerítettek valami olyasmire, amiről az akkori felnőtt szülők azt hitték, hogy az igaz út. Megváltozott a világ. A testi fenyítés kivonult a nevelés fegyvertárából. Helyét átvette a jó szó és az irgalmas meggyőzés – vagyis, eljutottunk annak a bizonyos nádpálcának a másik végére. E folyamattal egyidőben megbomlani látszik az egyensúly, hiszen bárhogyan is mesterkedünk, egy szép szó nem tud helyettesíteni egy idejében leakasztott fenyítést. Egy nagyon goromba példát hozok fel, de talán érthetőbb (és nem félreérthetőbb) leszek. Drága-jó anyósom, mama szereti a kiskutyánkat. Mikor valami jó dolgot művel állatka, mama közli vele, hogy – ügyes vagy, s megsimogatja buksiját. Mikor pedig, tegyük fel állatka odapiszkít a szoba kellős közepére, mama ugyanúgy megsimogatja fejét és ugyanazzal a hanglejtéssel elmagyarázza, hogy – nem szabad… Nos, kérdem én a közvéleményt: állatka megértette, hogy nem valami elfogadott a szoba közepére tenni?
Egy roppant tanulságos népmesét citálok ide, melynek alapgondolta: A hülyékkel nem érdemes vitatkozni. Az tény, hogy a józan ész a te oldaladon van, de a hülyeség határtalan ereje őket erősíti… Hogy-hogynem a történet egy tengerentúli erdőben (mert ugye egy rendes mese úgy kezdődik, hogy az Óperencián és a tizedesjegyen is túl…) esett meg, persze megtörténhetett volna a civilizáltnak nevezett világ bármely országának erdeiben is, de most nem ott. Nem saját kigondolásom, így ne keressenek benne engem, s elmém nyomait sem. Történt ugyanis, hogy ebben a sötét, de demokratikusan berendezkedett erdőben volt egy állatiskola. Nem azért volt különleges mert állati jó volt oda járni, hanem mert oda hordták az erdő minden valamire való ragadozójának minden valamire nem való gyermekét. Medve néni, a jóságos tanítónéni, aki osztotta az okosat, egy verőfényes délelőttön próbálta elmagyarázni a nebulóknak, mennyi is lesz 2 + 2. A tétel bizony fejtörést okozott a szülői háttér árnyékában nevelkedett, de gondolkodástól elszokott csemetéknek. Ekkor azonban egy – anyagi megfontolásokból tekintélyt igénylő – srác (vagy kislány, ezt koránál fogva még ő maga sem döntötte el) határozottan közötte, hogy huszonkettő. Mackó pedagógus elmosolyodott, és ahelyett, hogy lehülyézte volna, vagy leverte volna a fülét – elmagyarázta neki, ha kettőhöz hozzáteszünk kettőt, akkor az bizony négy lesz és nem 22. A gyerek igazságérzetében letiporva, általa jogosnak vélt tettlegességhez folyamodott és leverte néni szemüvegét, valamint asztalán található segédeszközeit, majd dühös fenyegetések közepette elporolt. Egy nap sem telt el, mikor udvarias gesztussal berúgta Ordas-Garázda Géza az erdei rettegtető Medvenéni tanári szobájának ajtaját. Fennhangon elmagyarázta nevelőnek, hogy az ő gyerekét csak úgy nem lehet ám lealázni, mindenki szeme láttára! Ennek következményei lesznek, sőt már vannak is. Az, hogy a gyerek képességei nem érik el a tyúk kloákájának magasságát sem – mint mentség, fel sem merült. Még aznap délután hívatta tanítónénit igazgató. Elmondta, a katedrája megtartásának ára, hogy a pedagógus kérjen – nyilvánosan meghunyászkodva – bocsánatot hülyegyerektől és még hülyébb szüleitől. Hivatkozási alap: súlyosan megrongálta egy tanuló személyiségi és vélemény nyilvánítási jogait. Medve néni nem vette a hajlandóságot e lépés megtételére, s lapátra tették. Fegyelmi bizottság is összesereglett az ügy kapcsán, eltörtek minden arra alkalmas pálcát a néni becsületben megőszült feje felett, s porrá tépték több évtizedes karrierjét.
A történet nagyjából itt tarthatott, mikor az események kiszivárogtak az erdőből és azok sodrára figyelmes lett a helyi sajtó szenzáció-kutatója, valamint a helyi Felkaroljuk a Jogtalanul Jogfosztott Állatokat Egylet, továbbá a Majd-mi-megmondjuk (jól megfizetett) Önkéntes Felvonuló Gárdája. Fogták és kiálltak a megtépázott asszony jogai és ügye mellett – az utcára. Nem ragozom tovább, hiszen tudhatjuk, hogy az ügy eljutott az Erdei Legfelső Fórumra, ahol már olyanok ülnek, akik fejét nem is látni a fák lombkoronáinak takarásában. Végül a Róka és Fiai ügyvédi iroda fürge róka-lábak közé kaparintotta az akkorra nagyjából tizenhárom kilósra dagadt aktát. A jogra szakosodott családi vállalkozás előkaparta az Erdei Alkotmány Első Módosításának gumicsontját, s egy határozott csapással levágta a népuralmi-sárkány mind a hét fejét.
Helyreállt a rend. Özvegy Medve Mihálynét vastaps kíséretében, éljenzéssel fogadták vissza az erdei iskolába, s az igazgató még jutalmat is átadott a meghurcolt asszonyságnak – egyszerre kettőt is. Az egyiket eddigi életművéért, a másikat pedig kitartó igazságkereséséért. Az előbbiért kétezer petákot, míg a másikért szintén ugyanekkora prémiumot kapott. Az igazgató imígyen összegezett: – Drága kollégánk! Úgy érezzük, hogy ez a 2 + 2 ezer, azaz négyezer peták a lehető legjobb helyre került, s felhasználásához kívánunk jó-mindent! Jóságos tantónéni azonban magához ragadta a szócsövet, s helyre tette a saját szavaitól megmámorosodott igazgatót: – mint az jogorvoslatot nyert, s a Legfelső Fórum is szentesítette, 2 + 2 az huszonkettő. Így kérem az összeget ennek megfelelően kiigazítani…
Hallottunk már ugye a Makarenkói Pofon intézményéről? Gondoltam idézem a szakirodalmat, de azt figyeltem ki, ezernyi megítélés (vélt, vagy valós jogvédelem, emberbaráti és egyéb humánnak vélt megközelítés, de akár a terjengő ruszofóbia áporodott levegője) közepette elveszni látszik Anton Szemjonovics Makarenko (Антон Семёнович Макаренко 1888 – 1939) alapötlete, mely szerint egy időben lekent füles jó irányba képes állítani egy, az önigazgató kollektíva szabályait megsértő egyént. Az adott mozdulatot a „hirtelen ráhatás módszerének” nevezte el. Szemjonovics pedagógiai gondolatai szerint a közösség alapja a fegyelem, mégpedig az önként és nem erőszakkal felvállalt rend. Alapelve az volt: „követelek tőled, mert tisztellek.” Makarenko bácsi nagyon nem volt híve az erőszaknak, sőt! Elmélkedéseivel inkább olyasmit magyarázott a szülőknek: „Szeretné megrontani gyermeke lelkét? Akkor ne tagadjon meg tőle semmit. Az idő múlásával azonban rá fognak jönni, hogy nem embert növesztenek, hanem egy silány, szanaszét ágazó tüskésbokrot. – továbbá – A szülő önmagával szembeni igénye, a szülő család iránti tisztelete, a szülő kontrollja minden egyes cselekedete felett – ezek a nevelés legalapvetőbb ismérvei.” Nem szeretnék ide kommentárt fűzni, de javaslom, olvassuk el még egyszer a fenti sorokat.
Hol tart ma a klasszikus pofon a saját evolúciós történelmében? Nos, a kihalás peremére száműztük. Üldözzük, vadásszuk, kártékonynak bélyegeztük. Mivel megenni nem tudjuk, hasznunkra fordítani nem vagyunk képesek, ezért hamarosan már csak az emlékekből, a mesékből és az öregek elmondásaiból fogunk emlékezni a „jótevő” pofon ízére.
Nem vagyok pedagógus (bár szüleim azok voltak) – viszont jártam iskolába, s nem is tartoztam a könnyen nevelhető gyerekek közé. Nem szeretnék senkivel vitába keveredni, de én egyetértek Makarenkoval. Bizonyára egyetértenek vele azok a nevelők is, akik nem egyszer nadrágjuk zsebébe szorítják viszkető tenyerüket (időben átgondolva az esetlegesen felmerülő következményeket), mikor egy diák két kézzel dörömböl a Makarenkói Pofon Intézményének befalazott kapuján.
Meglátásom szerint jelen világunk talán legnagyobb problémája e téren, hogy összekeverjük (mind intézményi, mind jogi, mind pedig pedagógusi, de akár szülői szinten) a nevelési szándékú fájdalomokozást (fenyítést) az abuzálással, a színtiszta erőszakkal. A demokratikus jogrendszer úgy véli, az erőszak minden válfaját üldözni kell – megjegyzem, teljesen jogosan. Azonban, válogatás nélkül egy ketrecbe zárni mindazokat, akik kezet – vagy akár hangos szót – emelnek egy gyerek irányába (szerintem), tévedés. A dolgunk végeztével pedig szomorúan konstatáljuk, hogy a felnövekvő nemzedék képtelen az „önigazgató kollektíva” szabályaihoz igazodni – nem csoda, hiszen mi nem is ismertettük velük, sőt kifejezetten elzártuk előlük a regulákat… De ne kenődjünk ám el! majd alkotnak ők (vagy a velük együtt felnövekvő mesterséges intelligencia) maguknak új szabályokat – hisz egy valamire való önigazgató kollektíva nem képes ilyesmi nélkül létezni. Ezekhez a kritériumokhoz azonban nekünk közünk nem lesz, s érteni sem nagyon fogjuk őket.
Most pedig elütöm a komolyság élét egy tréfával: Tanulók fogalmazást írtak „Családom” címmel. Tanítónéni értékel, – Sanyika, te miért írtad, hogy anya és apa konkrétan hülye, te magad pedig meglehetősen okos vagy? – A szüleim maguk mondták! Anya például kijelentette, hogy hülye, mert apához ment férjhez. Apa pedig rendszeresen átkozza a napot mikor megnősült. Én okosabb vagyok, tanultam az ő hibáikból, nekem eszemben sincs ilyesmit tenni…
Makarenko egy másik nagy gondolatával fejezném be az elmélkedésem: „Ha megtanulod megkülönböztetni gyermeked valós és fiktív szükségleteit – észre sem veszed, és a legszorosabb barátság alakul ki köztetek. Azt pedig ne feledd: nem tudod megtanítani, hogy boldog legyen – de tudod úgy nevelni őt, hogy keresse és megtalálja a boldogságot!”
Ja, és még hozzátenném a fenti okoskodásaimhoz: Egy pofonban soha nem kell átvitt értelmet keresni!
Egy ide egyáltalán nem passzoló, de orosz anekdota:
Ilja Muromec (Илья Муромец – az orosz népmesék daliás fia) másnaposan csatangol a rengetegben és elmélkedik: – hogyan keveredtem én az erdőbe? Körbebenéz és látja, hogy a fák szanaszét hevernek letarolva, egymásra dobálva. Gorinyics a kígyó (Змей Горы́ныч – szláv mitológiában a háromfejű kígyó) az árokban hempereg félholtan, fejei nyaktőben csomóra kötve. Koshej, a hallhatatlan (Коще́й Бессме́ртный – a keleti szláv mitológia és folklór – különösen a mesék – karaktere) lábánál fogva vergődik, felkötve egy nyírfa tetejére. Amint tovább lépked látja ám, hogy a boszorkány mézeskalács háza tetőjével lefelé bele van döngölve a földbe. Kikapargatja, majd kibányássza belőle lakóját, leporolja néniről a törmeléket, s kérdi: – te öreganyám, mi történt itt!? – Oly, Iljuska! Te, hogy tegnap milyen gorombán viselkedtél! Mára mintha kicseréltek volna. De jól áll neked, mikor józan vagy!