„Világunkat az enyészet birtokolja, s mi egy életen át azon küzdünk, hogy távol tartsuk tőle testünket és Földön szerzett javainkat.” (Shayat Cout Pho)
Előre szólok, nehéz leszek. Gyengébb idegzetűek innentől ne is olvassák tovább! Nem mintha a kötél idegzetűeknek könnyű lenne mostanában. Azt vettem ugyanis észre, hogy a fagylaltos bácsi egyre többször nyal vissza kisfiúkra, kislányokra és a kettő között. Folyton-Folyvást gúnyt űznek a közéletből úgy, hogy kihegyezik a konfliktusokat – had szúrjon! Humbuk például gyakrabban találkozik Blöffel közvélemény formálás céljából (ifluenszer-kodás). Humbuk előszeretettel blöfföl, Blöff pedig sértődötten humbukol. A rohanó recesszió szekeréről lekiabálva váltig tagadja például, hogy eladta volna Európa alól a bikát. Érvek tucatjait (statisztikai féligazságokat) felsorakoztatva állítja, hogy a gazdaság amúgy is gallyra ment volna – csak úgy, magától. Különben is, a bika valójában Zeusz volt, aki már régóta fente szerszámát, hogy Kréta szigetén magáévá tegye Európát egy ciprus fa alatt…
Az ősi paleoasztronauta elmélet szerint, ami nem kerek, az nem tud elgurulni, tehát előbb-utóbb ráépítenek valamit. Meg ne kérdezzék, kifenék azok, akik ilyen élesen látják a világ összefüggéseit – elég legyen annyi, hogy közöttünk járnak-kelnek, télen sapkát viselnek, nyáron elbújnak a nap elől. Maga a „paleoasztronautika egy alternatív elmélet, melynek fő állítása, hogy az emberiséget a régmúltban egy vagy több földönkívüli faj meglátogatta, majd befolyásolta a történelem alakulását.” – tudhatjuk meg bárhonnan, ha kinyitjuk a világhálót. Én elhiszem. Egy-két embertársamra ránézve konkrét példát is felfedezhetünk az utcáról, a közéletből. A történelmet pedig folyamatosan befolyásolja valaki, akiről simán feltételezhetjük, hogy nem ebből a világból való. De kifene az a földönkívüli faj? Honnan keveredtek éppen a Föld nevű bolygóra? Mit keresnek itt és kinek? Az adott tudományos-fantázia-világ egyes radikális képviselő már odáig merészkedtek, hogy állításuk szerint magát a Földet is ezek a távoli lények rakták össze, és ha már így alakult, valamit kellett vele kezdeni – telerakták mindenféle növénnyel és mozgékony dolgokkal, hogy távolról úgy tűnjön, ott élet van. Na, nekem sem kellett több! Mivel túl élénk a fantáziám, azonnal el is képzeltem, ahogyan kör alakú otthonában üldögél földönkívüli család. Vacsora (Családi kör A. J. nyomán) Kisebbik fiú szóra kéredzkedik: – ésapám! ótoszt mi is lesz hónapra a tennikell? – Elgyüvő velem fiam, és benépesítjük a Földet! – hangzott az apa kurtára fogott válasza. Így is lett. Nem tellett bele pár millió év és lőn világosság, majd sötétség, villamosság és áramszünet – születés és enyészet. Beöntés és futópad… (anti-, pro-, kontra-, organikus és mesterséges biotikum)
A többi már jött magától. 72465 sorral feljebb (egy másik írásomban) szót ejtettem a Rendszerelméletről. „A rendszerelmélet olyan általános tudománynak tekinti magát, amely kiterjed az összes természeti és társadalomtudományra. Az általános rendszerelmélet egyben természetfilozófia is.” (Sasvári Péter DOI: 10.36250/00734.02) E filozófia/tudományág – minden más okos rendszerezés és strukturális besoroláson túl – két alappilléren nyugszik: A világon minden rendszerekből épül fel. Minden rendszer születésétől fogva magában hordozza halálát. Tehát úgy vélhetjük, hogy egy rendszer életciklusa születése és az enyészet közé determinálható. Javaslom ne firtassuk, miből is születik valami, mert akkor nagyon bele tudunk keveredni a zavarosba. Viszont sokkal kézzelfoghatóbb egy rendszer vége, a megsemmisülés. Az enyészet átveszi a megfáradt, kimúlt rendszert.
Madách Imre (Alsósztregova/ Alsósztregova 1823. január 20. – 1864. október 4.), Az ember tragédiája, Harmadik színben, Mikor Lucifer Ádámmal bölcselkedik, eképpen tömöríti össze gondolatait a témakörben: „Vagyok” – bolond szó. Voltál és leszesz. Örök levés s enyészet minden élet.” Vörösmarty Mihálynak (1800. – 1855.) Utóhang Cserhalomhoz c. versében az enyészetről ez jutott eszébe: „Még te soká harcolsz ezután is enyészeted ellen, Még sokszor tavasz új díszeit elhinti meződön;” Nem akarom misztifikálni a magyar nyelvet, de ismét egy olyan szóra találtam, amelyhez értelmében hasonló kifejezést más (általam befogható) idegen nyelven nem találtam. Mindenütt a halál, az elmúlás értelmezése köszön vissza.
Mifene is ez az enyészet!? Sokan az elmúlással, a véggel azonosítják. Holott, az enyészet ennél jóval több – maga a földi fekete lyuk, mely mindent képes befogadni, de semmit nem képes kiengedni. Bennem azonnal felmerül az aggály: ha az enyészet a végső pont (tegyük fel, az életvégtelen vége), akkor miért nem tűnik el előbb-utóbb minden, ami az enyészeté lesz? Mi van a fekete lyuk mögött? Csak nem a Fehér Lyuk, ami maga a születés, az újra, új formában megjelenés – vagyis a recycling? Képzelegjünk csak tovább! Tegyük fel, az enyészet lenne maga az Isten, akitől bérbe kapjuk az életünket, földi javainkat arra a kis időre, amíg ép ésszel végig járjuk az életnek nevezett folyamatot? Netán az enyészet lenne maga a pokol, az ördög birodalma, amely tüzén elég minden? Mi pedig az Istentől kapott holmikat e tűztől óvjuk egy életen át? Na de mi van a vízzel? Egyszer azt hallottam, hogy mindent a víz hoz, tart fenn és visz el. Lehet, hogy magáról az enyészetről beszélünk a víz említésekor?
Szerintem az, aki e kérdésekre megadja a választ, az blöfföl, vagy humbukol. Azok pedig, akik létrehozták e világot jelenlegi formájában – bizonyára tréfából, vagy nagyon is átgondoltan – minden működő rendszerbe beültettek egy forráskódot, a békétlenség és az igazságkeresés kódokat, amelyek meghatározzák számunkra az enyészet felé igyekezés ösvényét. A nyugtalanság (mi úgy nevezzük: fejlődés) örök léte tehát garantált.
Gondoljunk csak egy spontán példára. Nagypapa bekerítette a család nemrég tető alá hozott házát. Gondosan összeácsolta a kerítést, hogy oda kóbor kutyák, kapatos napszámosok, esetleg megvadult lovak (egyszóval, a közélet) be ne tévedhessenek. Takarosan lekente lenolaj kencével, majd kátrányos festékkel bemázolta. Feltolta izzadt homlokán kalapját, kiengedte a fáradt gőzt, kortyintott egyet a butykosából, s elégedetten annyit mondott: – na anyjuk, ez örökké állni fog! Anyjuk bölcsebb volt, s csak mosolyintott egyet magában. Pár évvel később, mikor már nagyapát is kivitték az akácos mögötti gyűjtőbe, éppen a faluban járt az enyészet. Körülnézett, és megfordult fejében a műfogsor (mi, földi halandók úgy hívjuk: az idő vasfoga). Nem kellett sokat mennie, hogy megakadjon szeme a falu (talán) legtakarosabb kerítésén, melyet bizony nagypapa halála óta rendesen elhanyagoltak. Egy határozott mozdulattal bedöntötte, majd termőfölddel elfedte. Év sem telt el, s már a kóbor kutyák, arra tévedt pláza-betyárok kedvükre vizelhették a bokrokat a valamikor takaros portán.
Apropó! az idő vasfoga. A napokban megkérdezték tőlem, hogy én melyik időtartományban – múlt, jelen, jövő – élek? Megdöbbentem, hisz eddig eszemben sem volt, hogy ilyesmin gondolkodjak. Előbb azt akartam mondani persze, hogy a jelenben… De átgondoltam a választ és rájöttem, hogy (hangsúlyozom: saját szemszögemből nézve!) az időnek nincsenek is tartományai (csak vasfoga). Az egész olyan, mint mikor egy zseblámpával botorkálunk az éjszaka sötétjében. Amire rávilágítunk azt látjuk, azzal van éppen dolgunk. Amit már nem látunk, mert elvettük róla a fényt, az csak az emlékezetünkben marad meg – míg el nem felejtjük. Amire még nem világítottunk rá, arról csak sejtésünk van, de sokszor az se jön be. Tehát én annak a bizonyos zseblámpának a fényében élek és tevékenykedek. Ezt a picinyke, pillanatra megvilágosodott részt persze nevezhetjük jelennek, a maradék sötét egységet pedig mondjuk múltnak, vagy jövőnek – attól függően, hogy emlékszünk e rá, avagy sejtésünk van róla. E két elemet egyébként rendre össze szokta agyunk keverni. Olyasmikre is emlékszünk, amik valójában meg sem történtek, de elképzelünk magunkban jövő elemeket, amik majd egyszer (akár) meg is történhetnek. Tovább bonyolítva a dolog jelképes mivoltát, jelzem, hogy zseblámpánkba az elemet magától az enyészettől kaptuk ideiglenes használatra. Fiatalon (orrba-s-szájba) szanaszét villantgatunk vele, hisz erőnek teljét éljük. Öreg korunkra azonban örülünk, ha a klotyóra ki tudunk botorkálni pislákoló fénye mellett.
Miután rendesen bezsibbadtunk ennyi okoskodástól, javaslom, innen csak limonádé tempóban, de térjünk visszább az enyészetre. Az enyészet által véghez vitt munkát enyésztésnek nevezhetjük el, s azonnal fel is merülhet bennünk: miért enyésztődik fel mindenünk? A válasz egyszerű: egy megállíthatatlan folyamatról beszélünk, ami a világegyetem sajátossága és egyben alap törvényszerűsége. Ha nem így alakult volna, akkor minden örökké létezne és semmi nem születne. Valami hasonló gondolattal birkózott anno (1940) a „Stacionárius Univerzum Elmélet”. Anélkül, hogy kijártam volna e tudományág négy általánosát, kijelentem: Ami van, az egy pillanattal előbb még nem volt és a pillanat elteltével már nincs is. A stacionáriusok (a Big-Bang elmélet alternatívájaként) egyébként nem kevesebbet állítanak mint – de ezt hagyjuk rájuk és a témával behatóbban foglalkozókra.
Mivel az ember alapvetően nyughatatlan, és e tevékenységében első dolga, hogy leutánozza környezete érdekesnek vélt jelenségeit – mint például a kakaskukorékolást, a szamárköhögést, a dadogó, selypítő, raccsoló küzdelmét, a félnótás kottáját stb. – kitalálta a mesterséges enyészetet. Számtalan formája ismert napjainkra. Ilyen például a spontán gyilkosság (latinul: „homicidium” – az a cselekedet, amikor valaki törvénytelenül – nem önvédelemből, hanem szándékosan – kiontja más életét) – wikiszotar.hu) Kollektív fajtáját, a társas vérontást pedig háborúnak neveztük el. Egy régebbi gondolatomban kifejtettem, hogy a háborúban mindenki meghal, aki érintett. A civil, a halott katona, aki megmenekült ugyan, de élete maradék részét lelkileg, vagy testileg (is) csonkán vergődi le. Bizonyára nem csak bennem merült fel a kérdés, hogy miért játszunk időről időre az enyészet kezére? Miért toljuk százával, ezrével, sokszor milliószámra az enyészet torkába embertársainkat? Biztosan meg van a magyarázata, de erről, mi földi halandók nem értesülhetünk, mert még ezen információval is képesek lennénk visszaélni…
A nagy számok trükkjét úgy hívják, hogy statisztika. E tudományág bebizonyította, hogy az ember egyedileg is képes felgyorsítani az enyésztést. Egészségtelen táplálkozás, öntipró stressz, ajzószerek élvezete és úgy általában a mértéktelen életvitel. Tudjuk, mikor két végén esszük a gyertyát és még középen is bele- beleharapunk a viaszba. Miért van bennünk ez a kód, miért is nem vagyunk óvatosak, főleg, hogy tudjuk, az ember maga nagyon törékeny egység? Ismerjük ugye a mondást: A vesztébe rohan – vagyis, tudatosan beugrik az enyészet karjaiba. Miért kell nekünk vigéckednünk, hősködnünk, fára (hegyre) mászni, vízbe ugrálni, cirkuszi és sportnak nevezett mutatványokat kiötleni? Szerintem az enyészet erre is tudja a választ, de direkt nem adja tudtunkra – csinálják csak! Ráadásnak pedig olyan apróságokkal ajándékoz meg bennünket, mint a felejtés és a feledés. Aztán jót röhög rajtunk, mikor rátalálunk ugyanarra a gereblyére.
Így a végére szerintem elfér valami vidámság is, orosz módra:
- Csókolom néni, mi vagyunk a szorgos úttörők. Megjavítjuk a néni kerítését, megtisztítjuk az ablakait.
- ó, gyermekeim, elbírok én a házkörüli teendőkkel, de ha bedöntenétek a szomszéd kerítését és bezúznátok az ablakait, az nagyon kedvemre lenne!
Nos, egy másik:
- doktor úr! száz évig szeretnék élni;
- ó, mi sem egyszerűbb! Hagyjon fel a dohányzással, az ivással, a zabálással és a mértéktelen életvitellel!
- és akkor száz évig fogok élni?
- ezt ugyan nem tudom, de garantálom, hogy az élete végtelennek fog tűnni…