„Fiatal, ambiciózus, éppen gyermeket váró házaspár istállót bérelne az ünnepekre…” (Shayat Cout Pho)
Megszakítjuk adásunkat: Karácsonyi ünnepek alkalmából terápiás otthon lakói késsel-villával felfegyverkezve elfoglalták a főorvos irodáját. Örömükben petíciót nyújtottak be: „Kérünk egymillió helikoptert és egy dollárt!”
Javaslom – még mielőtt nagyon belegabalyodnánk – tisztázzuk, mi is az a jókedv. Ha magunktól nem tudtuk volna, a magyar nyelv értelmező szótára rávezet: „Kedélyünknek olyan állapota, amikor valaminek örülünk, meg vagyunk elégedve, s vidám a hangulatunk.” Ki-ki maga döntse el, hogy most jókedvvel olvassa tovább ezen írásomat és a végén jókedvét megőrizve bezárja a fájlt, vagy jelenlegi kedvetlenségére keres gyógyírt, s abban bízik, hogy e sorok végén rendbejött kedélyállapotban vág bele az ünnepek sodrába és a bejglibe.
A magam részéről én úgy vagyok a jókedvvel, mint Charlotte Bronte (1816. – 1855.) angol írónő „A jókedv legalább annyira függ a belső nyugalmunktól, mint a rajtunk kívüli és körülöttünk lévő dolgok állapotától.” Mint tudjuk, minél kisebb a kenyér, annál nagyobb a cirkusz. Azt figyeltem ki például, hogy az idén egyre több a hamis karácsonyi dekoráció – úgy szerte a világban. Valójában ugyanúgy néznek ki, mint az előző évek eredeti díszei, de valahogy nem ugyanazt az élményt adják.
Bevallom, mikor egyre több irányból hallom: nincs ok aggodalomra! – az én gyomrom (belső nyugalmam) mókus-görcsbe rándul. Olyan érzésem támad, mint mikor közlik velem, hogy nem ütnek meg. Miért, már ilyesmi is szóba került? A napokban azt mondta valaki, valami nyilvános helyen, hogy engem meg fog védeni. Hoppá-hoppá! Netán az is előkerült, akitől meg kell védeni? vagy róla később gondoskodnak? Előbb én rezeljek be, aztán az ellenség? Sztálinnak, a nagy-szovjet olva-sztár-öntőmunkásnak tulajdonítják azt a mondást: „üsd a sajátot, hogy féljenek az idegenek!” (бей своих, чтоб чужие боялись) (bár, sokak szerint egy nép ajkán serkent közmondásról van szó…) Szóval, mégis van ok a nyugtalanságra? Szépen vagyunk, így ünnepek előtt! E kavarodásban már az is felmerült bennem, tán’ csak nem a rossz kezdett rám gondolni, azt gondolva, hogy én nem is gondolok rá? Nos, igenis gondolok a szörnyűségekre! Nekem később ne hányjon a szememre senki (Szilveszter tájékán), hogy nem féltem előre és csak úgy hipp-hopp megijedtem…
Éppen azon gondolkodtam, hogy miként vezetem át gondolataimat komolyból, valami pozitív, de vidámabb irányba, mikor felhívott egy külföldi barátom és (többek között) elmondta legújabb tréfáját: – Nos, újdonsült apuka, ugorjon egy nagyot! hármas ikrei születtek! – Jóember kedveszegetten: – Semmi értelme asszonyom, a földszinten vagyunk… Szóval, valahogy nekem is hasonló hangulatom van, mikor mindenfelől azt hallom, hogy közelednek az ünnepek. Örülnöm kellene, de valahogy nem merek ugrani. Belém szorult a jókedv – átment lappangóba. Valami vidámat, lelkesítőt kellene előadnom, ami kicsit átsegít, s velem együtt az olvasót is a valóságon, és optimizmust meríthet az ünnepek utáni szürke egy teljes, kerek évhez – nem könnyű, de azért megpróbálom.
Azt mondják, egy vicc akkor jó, ha életed egy olyan pillanatában köszön vissza, mikor valami nagyon nem tréfára kellene gondolnod, de a morbiditása kizökkent a kesergésből. Egyszer hallottam egy mókásat, mely úgy szólt: „nekem akkora van, hogy bekerült a Guinness Rekordok könyvébe – aztán kizavartak a könyvtárból…” Nos, én, mikor rekordokról van szó rendre felemlékezem az adott poént. Most éppen a jövő évi Párizsi Olimpia (2024. július 26. és augusztus 11.) kapcsán ugrott be. Anélkül, hogy rajonganék a sportokért, érzem, hogy az valami nagy cirkusz lesz (kis kenyérrel)! bővelkedni fog rekordokban. Egyfelől azért, mert már most tudjuk, hogy bojkott/embargó-olimpia lesz. Politikai és gazdasági alapon – teljesítési görcsben hánykolódó politikusok és pénzéhes szponzorok meggyőződéstől vezérelve szanaszét fogják cincálni a véres verejtékkel, életük és egészségük kárán, teljesítőképességük határán vergődő sportolókat. Másfelől pedig, igazán nem szeretnék falra festeni csúnyát, de a nyugalom már most bejelentette, szabotálja az eseményeket és átadja megváltott állóhelyét a felfordulásnak és a majrénak. Valláshoz és zűrzavarhoz értők előre szóltak, a világ eseményei nem alkalmasak a békés sportolásra, s a globális konfliktusok pedig hajlamosak leárnyékolni a versenyszellemet. Pierre de Coubertin báró (éppen 151 évvel ezelőtt született), az újkori olimpiai mozgalom atyjának szellemiségét nem hagyjuk tán’ kihűlni!? Megvédjük az eszmét, ha kell kisajátítjuk és belterjes kerti parti szintre alacsonyítjuk – de ápoljuk.
Már megint nem a jókedv felé terelek! pedig higgyék el, igyekszem. Teszek egy újabb próbát. Apját nyaggatja a gyerek: – Apu, akarok egy pisztolyt! De nagyon akarok! Lécci-lécci… Az apa rámordul: – Kuss legyen! Ki itt a főnök, te vagy én? – Persze, hogy te vagy apa, de ha lenne egy pisztolyom, megváltozhatna a helyzet! – vág vissza a kölyök. Nos, el tudják képzelni hány olyan pillanat adódik az életben, mikor beugrik ez a vicc!? (hivatalban, közértben, vasútállomáson, szomszédok között, lakógyűlésen, de akár családi, vagy baráti körben…) Hány olyan gyerek van, aki pisztolyhoz jutott? Egy téves statisztikát hallottam minap, mely szerint a világ legdemokratikusabb országában minden lélekre/per capita (a lelketleneket is beleszámolva) – hivatalosan! – legalább 8,2 lőfegyver jut. Akkor most ott ki a főnök? Ki a főnök az aktuális frontokon? Csak nem az, akinek 8,2 darab fegyvere van? Sokszor van olyan érzésem, hogy a jónak és a rossznak azért kell időről-időre összecsapni, hogy kiderítsék melyikük a jó és melyikük a rossz.
Van egy mondás: vigyázzunk az optimistákkal, mert azok nem a valóságban élnek! Kíváncsi vagyok, optimisták, avagy jól fizetett pesszimisták e azok, akik fennhangon hirdetik napjainkban: a világban minden a legnagyobb rendben zajlik! Az erősebb pedig mindent megtesz, hogy végre helyreálljon a demokrácia. Ha pedig nem így alakulna, akkor a világban továbbra is helyre fog állni a rend. Nos, míg e folyamat lezajlik, bennem felmerül a kérdés: a téves diagnózist csak nem egy helytelen terápiával próbálják egyensúlyba billenteni? (Mínusszor mínusz egyenlő plusz – téves információ helytelen használata)
A közelgő ünnepi lazítások alkalmával pedig feldobnám, mint ötletet, hogy foglalkozzunk olyan témákkal is, amelyek nyugalmi állapotban szokták foglalkoztatni az embereket. Mondok párat: mi a különbség a pofátlan és az élelmes között? A nagyképű miért magabiztosabb, mint szerény embertársa? Egy közös ellenség miért tud nagyobb érzelmi lelkesedést kiváltani, mint a szerelem? Egyidős-e a gyarlóság a prostitúcióval vagy egy nappal hamarabb született? Mi morbidabb, az élet vagy a halál?
Nem ide tartozik, de jól szimbolizálja az élet és a halál morbiditását gyermekkorom egy emléke, mikor „Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk, egy Valóság nevű nagybátyám.” (Bereményi Géza) – szóval, drága jó Dani bátyánk jólétre szenderült. A történet úgy kezdődött, hogy Dani bátyám, aki vidám, dolgos és életrevaló emberként éldegélte életét, valamint felesége, a mindig morcos és összeszedett homlokú Irma néni nyugovóra tértek a napi háztáji munkát követően. Tellett bele valamennyi és valaki agresszíven dörömbölni kezdett az utcafronti ablakon. Dani bátyja felkelt, hogy figyelmet fordítson. Ekkor hallotta, hogy a szomszédék félkegyelmű, mintegy húsz éves fia ormótlan hangon ekképpen üvölt „Dani, add ki a vagyonodat, mert rád égetem a házad!” Dani bácsi mondott egy cifrát, elhúzta a függönyt, hogy hangsúlyt adjon szavainak – ekkor azonban azt látta, hogy a sötét homályában egy lepedőbe burkolózott szellem-forma ugrál az ablaka előtt. Megrémült, s szívéhez kapott, összecsuklott, s ezzel a mozdulattal befejezte földi pályafutását. Tél vége volt, pár napig otthon ravatalozták. Temetése napján összegyűltek rokonok, barátok, ismerősök és távol tartották a szomszéd szellem-fiát, akit addigra zárt környezetbe telepítettek. Leszögezték a koporsót, majd négy markos úriember megragadta, hogy az udvaron lévő szekérre tegye. Nagyjából a lugas felénél érhettek, mikor a koporsó teteje egy határozott mozdulattal elvált aljától, s Dani bátyánk úgy döntött, hogy meghemperedik – még egyszer, s talán utoljára – az udvar homokjában. A gyászoló hozzátartozók egyhangúlag szájuk elé kapták kezüket – egyedül Mari nénénk, a kilencvenedig évéhez közeledő legidősebb nővér kezdett éktelen röhögésbe, s vitustáncot járva ordította: „Na Dani, te szélhámos, még most sem nyugszol mi!?” Elrendeződtek a sorok, s a csapat elindult az akácos mögötti nyugalmas felé. Útközben az élen haladó pap énekelni próbált valami vallásos éneket, de a sor vége addigra már belekezdett egy másik zsoltárba. Zengett a dal-kavalkád, de sikeresen megérkeztünk a végső nyughelyre. Sajnos azonban a szervezők elkövettek egy komoly hibát – hamarabb kaptak pálinkát a sírásók, mint azt a munkájuk végezte indokolta volna. Mire kiért a csapat, ők már rendesen dülöngéltek a félig kiásott gödör környékén. Egyikük éppen a sapkájáért kúszott be fejjel lefelé a mélybe, míg másik kettő káromkodások kíséretében fogta lábait. A pap elcsendesítette őket, majd nagy szavakkal kezdte illetni az elhunytat. Mari nénénkről azonban elfelejtkezett az átszellemült társaság. Nos, ő egy óvatlan pillanatban félbeszakította a tiszteletest és közölte az egybegyűltekkel: „Dani a világ legnagyobb csibésze volt, de mindenki szerette.” Majd bejelentette: aki pedig innentől rosszat mer mondani róla, annak ő személyesen fogja elharapni a torkát. Szavait követően pedig intett a papnak, hogy hazamehet, s a gyászhuszároknak jelezte, hogy földelhetnek. Mi, a közönség még végig hallgattuk – egyházi énekeket dúdolgatva – amint négy részeg alak, válogatott szitkozódások közepette örök nyugalomra helyezi Dani bátyánkat.
Más. Ugye azt hittük, hogy ami ingyen van, az ingyen is van!? Pár percre ránk köszönt a jólét és máris elfelejtettünk két, de meglehet három generációt az életképességre nevelni. Most pedig aggódunk, hogy unokáink miként fogják forgatni a Földet, mikor mi már egy szinttel lejjebb nyugszunk. Most morfondírozunk azon, hogy nem mutattuk meg nekik, miként kell túlélni akkor, mikor eltűnik az áram, kifogy a kávé, kiürül az energia italos doboz és nincs következő. Nem tudják, hogyan kell kinyitni az óvóhelyen talált, 1982-es szavatosságú löncshúsos konzervet, hisz nincs rajta fül. Viszont azt már most tudják, hogy a vodka a legváltozatosabb ital, a spangli (joint, spliff, ganja) a legsokrétűbb oldószer – mert az íze mindig ugyanaz, azonban a kaland állandóan változik. De ne aggódjunk, majd ők is rájönnek mindenre, ha kiürült a hűtő és leürült a bankkártya.
Megint más. Az ünnep mindig alkalom arra, hogy elfeledkezzünk azokról az embertársainkról, akikről hétköznapjainkban sem szeretnénk tudomást venni. Kik ezek az emberek? Nos azok, akik az év 360 napjában békétlenséget, nyugtalanságot, ellenségeskedést, háborút, szenvedést és ezek elnyúló hozadékát szeretnék látni. Ők most kikerülnek a fényből. Hazamennek szeretett családjuk köreibe és úgy tesznek, mintha ugyanabból a kocsonyából lennének, mint más, szürkére kárhoztatott embertársuk. Hivatalukat pár napra átveszi a Kis-Jézuska, műanyag betlehem, karácsonyfa cipelés, lázas rokonkodás, mértéktelen étel- és italfogyasztás, hála adás-vétel, kölcsönkenyér és a visszajáró – egyszóval a jókedv.
Azt a történetet biztosan ismerik, mikor Gyanútlan család levelet kap Karácsony Ünnepétől. Rövidke bevezetőben tudatja velük, hogy az idén sem marad el semmi, amire az idén még sor kerülhet, hisz tavaly ezt (is) megígérte. Pár szóban ecseteli az idei év siker-deficit túltengésének okait. Megértésre és összetartásra sarkal, s felkéri Gyanútlanékat, tartsanak ki mellette hisz aki jobbat ígér mint ő, az elrejti az igazságot a hazugság elől. Egy megható családi fotót is mellékel, melyen sztájlisztok által bekreált, vigyorgó gyermekek, valamint a távolba és egymásra mosolygó felnőttek várják a nehéz időket. Háttérben az ünnepi vacsorával terített asztal: melyre az idén nem került kurta farkú malac, mert felment a citrom ára. Helyette előétel gyanánt – lassú tűzön abált paprikás-visszafogás, főételnek – nyárson pörkölt, maszlaggal töltött összefogás. Desszertnek pedig a kínai Tava-Yiho Jégkrémgyár felajánlását nézik majd végig a kandalló hidege köré húzódva – felvételről.
Karácsony Ünnepe bátortalanul, de szerénykedve bevallja, az idei esemény inkább ígéretekben, mint megvalósításokban lesz gazdag. Azt azonban garantálja, hogy jövőre sem lesz két karácsony. Befejező soraiban pedig a következőket írja: Kedves Gyanútlan család – mint Ünneplők és Ünnepeltek egy személyben! Bízzanak bennem, de ne várják el tőlem, hogy én ragyogjak be minden 20 fokra felfűtött ház ablakán! Elégedjenek meg a Hold fényével, s egymás mosolyának fedésében vigyázzanak magukra, valamint testi szépségükre! Végül pedig, a nagy töprengő-munkás szavait felelevenítve mondok búcsút: «Jól tudom én, hogy nagyon nehéz egy fenékkel jókedvűnek, bölcsnek és józannak látszani – de megéri!» (Shayat Cout Pho)
Szeretettel, maga a Karácsony Ünnepe
Az Úr 2023. évének decemberében
- S. Az orosz tréfa:
Műtét előtt:
- Doktor úr igaz, hogy az az idő, amit egy beteg altatásban tölt, kiesik az életéből és átkerül az orvoshoz?
- Hááát ez jópofa! Ilyet én még nem is hallottam, pedig már vagy százhúsz éve itt dolgozok….