A Deep Purple koncertjére menet az óhatatlanul vittem magammal valamiféle előzetes elképzelést, hiszen egy olyan zenekarról van szó, amelynek dalai évtizedek óta meghatározó részei a rockzene történetének. Szinte lehetetlen úgy belépni a Papp László Budapest Sportarénába, hogy közben ne gondoljunk arra, vajon milyen erővel tud még megszólalni egy több mint fél évszázados zenei örökség. Október 2-án hamar kiderült, hogy a Deep Purple esetében az eltelt idő sokkal inkább tapasztalatként és magabiztosságként van jelen, mintsem teherként, mert a zenekar olyan természetességgel uralta a színpadot, amelyből azonnal érződött, hogy ezek a dalok továbbra is fontosak számukra. Aa zenészek pontosan tudták, mire képesek, és ezt mindenféle felesleges látványosság nélkül, a zenére támaszkodva mutatták meg a közönségnek. A színpadon végig az a fajta összeszokottság volt érezhető, amely csak hosszú évek közös munkájából alakulhat ki, és a játékukból az is világosan látszott, hogy még mindig nagyon élvezik azt, amit csinálnak.
A közönség jelentős része nyilvánvalóan olyan dalok miatt érkezett, amelyekhez személyes emlékek, régi korszakok és saját történetek kapcsolódnak, nekem is egy nosztalgia volt.Ugyanakkor az este ettől még frissnek hatott, hisz minden dalba beletette a jelenlegi felállás saját karakterét és energiáját. Simon McBride gitárjátéka különösen sokat tett hozzá ehhez az érzéshez, mert rendkívül biztos technikával, ugyanakkor kifejezetten karakteres hangzással játszott, és a szólói természetesen illeszkedtek a dalok egészébe. Játékában érződött a Deep Purple hagyománya, mégis meg tudta mutatni a saját stílusát, és ettől a koncert több pontján is új lendületet kaptak azok a számok, amelyeket a közönség már évtizedek óta ismer. Don Airey orgonajátéka hasonlóan erős pillanatokat hozott, különösen akkor, amikor Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiájának egy részletét is megszólaltatta, amire a közönség azonnal hatalmas tapssal reagált.
Ian Paice játéka kevésbé volt feltűnő, mégis folyamatosan érezhető alapot adott a koncertnek, hiszen biztos ritmust tartott végig, amelyre a teljes zenekar nyugodtan építhetett. Roger Glover basszusjátéka ehhez hasonlóan stabilitást adott a daloknak, és az egész este során az volt az érzésem, hogy a zenekar erejét éppen az a fajta összhang adja, amelyben mindenki pontosan tudja, mikor kell előtérbe lépnie, és mikor kell teret hagynia a többieknek. Ian Gillan jelenléte is különösen sokat adott az estéhez, mert a hangján ugyan természetesen érződik az eltelt idő, mégis olyan rutinnal és magabiztossággal énekelt, amely végig összetartotta a koncertet. Bizonyos magasabb részeknél hallani lehetett, hogy ma már más módon közelíti meg a dalokat, mint évtizedekkel korábban, ugyanakkor ez a változás egyáltalán nem vett el az előadás hitelességéből, sőt inkább még emberibbé és személyesebbé tette azt. A közönség hangulata szintén sokat hozzátett az estéhez, egyszerre volt jelen a figyelem, a nosztalgia és az öröm, miközben rengetegen láthatóan régi emlékekkel és saját történetekkel érkeztek a koncertre. A régi turnépólók, az együtt éneklő párok, a ritmusra bólogató idősebb rajongók és a lelkesebb fiatalabb nézők együtt olyan atmoszférát teremtettek, amelyből érezni lehetett, hogy a Deep Purple zenéje több generáció számára is jelent valamit.
Amikor megszólalt a Smoke on the Water, az egész Aréna egyszerre mozdult meg, és néhány másodperc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ez a gitárriff milyen mélyen beépült a rockzene történetébe és a közönség emlékezetébe. Ugyanez az erő érződött a Space Truckin’, a Black Night és a Sometimes I Feel Like Screaming alatt is, mert ezek a dalok élőben olyan közös élménnyé váltak, amelyben a zenekar és a közönség gyakorlatilag együtt lélegzett.Ian Gillan kedvesen reagált a közönség szeretetére…több pillanatban is láthatóan meghatotta a fogadtatás, és teljesen természetesen beszélt arról, mennyire sokat jelent számukra ez a budapesti este. A szinte telt Aréna látványa önmagában is erős visszajelzés lehetett a zenekarnak, hiszen több mint ötven évvel a pályakezdésük után is ennyi ember kíváncsi rájuk.
A Deep Purple budapesti fellépése számomra abszolút emlékezetes,egy olyan zenekart láthattunk, amely több mint fél évszázados történettel a háta mögött is képes élővé, hitelessé és személyessé tenni a saját dalait.
Fotó forrás: Live Nation