„A hétköznapi jövendölés nem más, mint a meglévő felismeréseinkhez hozzáadjuk az olykor túl élénkre sikerült fantáziánkat.” (Shayat Cout Pho)
Még mielőtt valaki azt hinné, hogy valami gagyi próféta jelmezt vettem a Temun és most elkezdem itten osztogatni az észhez hasonló kezelési útmutatókat, jelzem, hogy „a prófécia egy isteni eredetűnek tartott üzenet, kinyilatkoztatás vagy jövendölés, amelyet egy próféta közvetít az embereknek.” (© arcanum.com) A próféta pedig „olyan személy, akit Isten hív el és bíz meg azzal, hogy az Ő üzenetét, akaratát vagy a jövőre vonatkozó kijelentéseit közvetítse az embereknek.” (© mera.hu) Szóval ne kerülgessük a forró túrósbatyut – én és a megnyilvánulásaim körön kívül esnek.
Mint hétköznapi bámészkodóban azonban felmerült a kérdés: Honnan tudhatjuk, hogy ki a próféta és mi a prófécia? Nem tudunk kinyitni olyan csatornát (beleértve a lefolyót és a szennyvíz elvezetőt) ahonnan nem szivárogna ki egy önmagát prófétának láttató és hangját hallató jóember/szakértő/blogger/tiktoktoker/youtuber/szeptember/október… Zárójelben még azt is elárulja – csak nekünk –, hogy közvetlen járattal érkezett az Úrtól, így a tutival kezében ő a leghitelesebb(ek egyike). Mi pedig (a többiek), akik nem értjük ezt az egész világot, csak szüleink jóvoltából egy életen át bóklászunk benne – tátott szájjal, jól bedőlünk.
Már többször jeleztem azt frappáns megállapítást, hogy félelmeink kb. 97%-a teljesen alaptalan. Megfigyelések szerint azonban élesebb körülmények között ez a szám radikálisan csökken. Sokszor elmélázok azon a vitathatatlan tényen, ha nem töprengenék a körülöttem zajló eseményeken, folyamatokon, azok rám és szeretteimre gyakorolt hatásain, akkor sokkal nyugodtabban és gondtalanabbul tudnám élvezni az élet azon pillanatait, amelyek a „szükséges rossz” leküzdése után maradnak meg. Meglehet tévesen, de úgy gondolom, aki egykedvűen elfogadja a reá nehezedő terheket, és zokszó nélkül tudomásul veszi, majd cipeli azokat, az boldog ember, hisz nem az akadékoskodás, a szótusák, felesleges igazság-keresések veszik el az erejét. Nagymamám például mindent az Úr kegyelmének vetett alá. Elfogadta, ha elverte malackáját a jég, s köszönte, ha jó volt a paszuly (Phaseolus vulgaris) termés. Istenfélő volt. Hitt a dolgok előre, sorsszerűen megtervezett rendjében, vagyis, az Úr akaratában. Mi is az az eleve elrendeltség? „A Predesztináció egy keresztény teológiai fogalom, amely azt jelenti, hogy Isten öröktől fogva, mindent tudva és saját szuverén akaratából meghatározta a világ és az emberiség sorsát, beleértve az egyes emberek üdvösségét vagy kárhozatát.” (© Wikipédia) Hát ez pompás! Nekünk mi dolgunk sincsen, mint elfogadni és alkalmazkodni. Ámen. Már megbocsásson a megbocsájtó, de én még mindig nem értem. Ha eleve el van rendelve körülöttünk minden, akkor miért nem adják a tudatunkra (személyre lebontva egy használati útmutatóban), hogy – barátom az úrban, ez van neked rendeltetve, ehhez igazodj!? Miért nekünk kell kitalálni – valós és hamis próféták között botladozni, tapasztalni, fejet beverni, bokát megütni? Meglehet, az eleve elrendeltség is olyan, mint a bölcs atyai szólamok: fiam, az élet azért nem könnyű, mert nehéz. Majd meglátod, mikor te is megtapasztalod! stb.
Egyszer gyerekkoromban betévedtem Veresegyházon a nagyközségi tanács épületébe. Csak úgy biciklizgettünk haverommal, hirtelen ötlettől vezérelve benéztünk – nyár volt, ott meg hűvösebb. Éppen valaki az ebédjét melegíthette, mert a szocialista ideológiától átnedvesedett falak közt finomfőzelék és enyhén odakozmált fasírozott illata lengte be a hétköznap koradélutánját. Szóval, ottan ahogyan semmit-tettünk a szűköcske folyosón, valami helyi barkácskéz alkotta vitrinben megláttam egy bélyegzőt. A lenyomatán az volt olvasható: „Erdővárosi Viharállók Asztalköre”. Roppant megtetszett az elnevezés. Olyan rejtelmes és egyben mély tartalmat sugalmazó egyletet véltem meghúzódni mögötte. Onnantól kezdve, egy életen át szaladgált fejemben föl-s-alá a gondolat, hogy kik is húzódhattak ezen asztaltársaság szárnyai alá és milyen okból. 1921-et írtak, mikor első alkalommal lenyomatták ezt a bélyegzőt. Túl voltak az I. Világégésen, a II.-nak pedig még szele is csak zárt ajtók mögött, tervező asztalokon formálódott, lengedezett. Azon év július 26-i napján hivatalosan is életbe lépett a Magyarország új határait rögzítő Trianoni Békeszerződés. Egy kicsit közelebb, a Budaörsi Csatában (kísértetiesen október 23-ra esett), IV. Károly és úgy egyben a Habsburgok alól kirántották a trónust, gróf Bethlen István lett a miniszterelnök (beállított a Bethlen korszak). Picivel arrébb, létrejött az Ír Szabadállam. Másik irányban, a Szovjetunióban, Lenin bevezeti a NEP-et, (новая экономическая политика – Új Gazdaság-Politika) – rájönnek, hogy több a kanál, mint a leves). Közvetett/közvetlen szomszédunkban egy Adolf Hitler néven feltűnt, osztrák-német fiatalember félrenyalta homlokáról a haját, felemelte hangját és jobb kezét, majd a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt hivatalos vezetője (Führer) lett. Albert Einstein éles elméjével, átvágva mások egyszerű ötleteit elnyerte Nobel-díját, s Coco Chanel (CC) bemutatta a világ egyik leghíresebb parfümjét, a Chanel No. 5. névre keresztelt szagos löttyöt.
Mind ezen naaagy világ-események és tülekedés kavarta viharok közepette, Erdővárosban (ma a Pest megyei Erdőkertes) pár kalapos, svájcisapkás és hajdonfőtt jóember (képviselve az otthon maradt asszonyaikat, akiknek már akkor sem jutott ilyesmire idejük…) összegyűlt. Mivel az iskola igazgatója, valamint pedellusa is tagja volt a társulatnak, igy a helyi elemi iskola egyik tantermében, az asztalokat összetologatva foglaltak helyet. A frissen mázolt olajos padló még szinte ragadt, cuppogott talpuk alatt, s a szaga örökre nyomot hagyott a lelkes résztvevők orrjárataiban. A Wamsler vaskályha csöndesen duruzsolva elmajszolt pár hasáb frissen száradt akác hasábot. Őszbe kanyarodott a természet, s a korai szürkületben pár, még a háború előttről itt maradt Ditmar (Rudolf Ditmar, Wien) petróleumlámpa adott annyi fényt, hogy az emberek ne menjenek egymásnak – villanyt csak 1923-ra ígértek. Illedelmesen frissen erjedt, idei murcit töltöttek egymás poharába, szalonnás-lilahagymás katonákat falatozva, hamuban sült homályba meredve konstatálták a fennforgást, s beindították a lendkerekes morfondírt. Ötöltek-hatoltak, s hetedhét országra szóló prognózisokat, próféciákat fogalmaztak meg. Szellemileg egymásban elvegyülve próbáltak érzékek fölé emelkedve túlélni – vihart állni. Találgatták annak esélyét, hogy jöhet-e még rosszabb, vagy azon már túl vannak? Várható-e jó, vagy az már volt? Nem asztaltáncoltatás, „csodavárás, ködevés, pohárlebegtetés” (© Bereményi G. – Cseh T.) – egyszerűen áhítat, borgőzös töprengés.
Akkor, és ott Veresegyházon, a tanácsházán annyira alámerültem a múlt sejteni vélt mélységeiben, hogy üstöllést elhatároztam, mikor letészem a lantot (s nem kiesik kezemből) akkor én is megszervezek egy ilyen társulatot. Nem véletlen jutott éppen most eszembe! Egyfelől egyre inkább herótom van a lantpengetéstől, másfelől pedig éppen idejét látom morfondírozásnak, a házilagos (amatőr) túlélési praktikák kiötlésének.
Aki követi írásaim kronológiáját, az észrevehette, hogy igyekszek szorongásaimat (mintegy félelmeimet, paranoiáimat) az aktuális események kiváltotta körülményeknek megfelelően frissíteni. Notóriusan próbálok észrevenni olyan jeleket, tüneteket, amelyekből akár még megjövendölhetőnek is vélhetek bizonyos folyamatokat, célokat, végkifejleteket. Éppen valami ilyesmivel foglalatoskodtam, mikor gurultában felkaptam fejemet.
Olvasom sajtóorgánumban, hogy egy, a német alkotmányvédelmi hivatal által hivatalosan is szélsőjobboldalinak minősített párt egyre-másra nyeri a tartományi választásokat. Őszinte leszek: érintetlenségem és közönyöm kapcsán nem követem a német belpolitikai eseményeket – sem. Most viszont fogtam és megrökönyödtem. Nem az csapott nyakon, hogy az országot tönkszélén táncoltató és egyre merészebb figurás tango-dip-eket bemutató (a társastáncokban és a figurás vagy show-tangóban – Tango Escenario – a férfi stabil alátámasztást nyújt a lábával, a hölgy pedig ráhelyezve a súlyát végez igen mély hátra hajlást.) kormány népszerűtlenné vált, hanem azon, hogy mennyire igazak voltak anno Mark Twain szavai: „The history doesn’t repeat itself, but it rhymes”. („A történelem nem ismétlődik, de rímel” – a kifejezés azt jelenti, hogy bár a pontos történelmi események soha nem történnek kétszer pontosan ugyanúgy, az emberi viselkedés és a társadalmi körülmények felismerhető mintákat hoznak létre, amelyek visszhangozzák a múltat.)
Egyre markánsabban körvonalazódni látszik, hogy közkívánatra a szélsőségek felé tolódik Európa zászlóshajójának vezetése. Társadalmi igény lett/lesz a radikális változás. Ugye ismerjük a fogorvos szindrómát? Mikor a sajgó és megmenthetetlen fogtól minél hamarabb szeretnénk megszabadulni – ezzel lerövidíteni a gyötrődés periódust. Márpedig a jobboldal, a jelenlegi helyzetben nem kínál se többet, se kevesebbet, mint a kínok gyökerestől kitépését – egy határozott csavarintással. A kétségbe tartó társadalom pedig egyre inkább óhajtja/óhajtani fogja a megmentőt. De mit tehet mostanában a XXI. század második negyedében egy messiás? Semmi különöset, hiszen ugyanabból a hozott anyagból dolgozik majd, mint bárki más, csak jóval diktatórikusabban, célirányosabban és kíméletlenebbül – tehát radikálisan. Mielőtt kifogásokat keresgetnénk jó, ha konstatáljuk, hogy a folyamatban lévő tendenciák olyanok, mint a felfűtött gőzmozdony, melyet megállítani nem lehet – ha fűtöd, ha nem, megy előre. A fennforgó gazdasági folyamatokat hipp-hopp megfordítani, jó irányba terelni olyan ötlet, mint hintalóval eltorlaszolni a robogó lokomotív útját. A termelési struktúra amortizációja, a teljesíthetetlen piaci kihívások, nyersanyag- és energiahiány, struktúrális munkanélküliség – angolul skill mismatch – migráció-koktél, generációs degradáció, zöld-cirkuszi pankráció által kiváltott krízist semlegesíteni, de akár kezelni (szerintem) már egyetlen kormány vagy ideológiai egylet sem képes. Predesztináció – lesz, ami lesz. Viszont a közigény az nagy úr ám! A nép kér. Az igény pedig kínálatot szül. Meg kell fogalmazni valami igen jól hangzó, de eddig nem nagyon emlegetett célt, szlogent, lózungot, amely elismerést kap a tömegektől, átmeneti megnyugvást generál az elégedetleneknek. Aztán pedig szép tempósan előkerül az ideológiai ostor és végig vág mindenkin, aki nem egy irányba hajlik. Mikor pedig kellően megérett a helyzet egy beható kezelésre, az eggyé forrt tömeg elindul – jön a … ki sem merem mondani, nemhogy leírni. A többi pedig már csak üzlet. Jönnek a globális befektetők, egyre-másra földből nőnek a fájdalom klinikák és virágzásnak indul a szegmens. Itt megállok egy cipőkötésre.
Gondoljuk csak el – szigorúan csak a fantázia szintjén! –, ha egy új, teljeskörű irányváltás foganatosodni kezd az ígéretek mentén, s például leállítja az Ukrajnának szánt támogatásokat, hiszen egyre nehezebb lesz két hüvelykujjal tartani az Európa fölött szakadozó mennyezetet. Mi lesz akkor Európával, Ukrajnával, Oroszországgal? Jobb, ha most odázzuk a válaszkeresést. Az is csak élénk fantáziával vázolható, hogy mi üti majd fel fejét, ha – tegyük fel – befejezik a migráns-filantrópiálást, hisz a bevételek már jó ideje alulmúlják a kiadásokat. Feltenném a kérdést: azok, akik ottan – egyre nagyobb jogokkal és lelkesedéssel – teret kérnek, mit fognak majd tenni? Mielőtt fantáziálnék, ismét megállok egy cipőkötésre. (egyre sűrűbben kioldódik a fűző…)
Európa népe csak nem a Hús-vér Szigetekre készül vakációzni!?
Míg van rá mód, tanuljunk meg tehát vihart-állni! Higgyük el, hogy ami rosszabb lesz, az azért lesz, hogy aztán jobb legyen. A napokban hallottam egy nagyon frappáns gondolatot: A szar és a trágya között az a különbség, hogy az utóbbi már hasznosításra került.
Nagyjából itt tarthattam töprengéseim rendezgetésében, mikor eszembe jutott egy régi barátunk, aki mikor munka végeztével, féljózanul betért Gyöngyösön a Mátrakapu talponállóba (eredeti nevén „A Gyilkos” – amely mára kijózanodott, és gyógyszertárrá lett) mindig úgy köszönt: mi hányás forog itt fenn a kockán barátaim!? Minden szem reá szegeződött és mindenki tudta, hogy nem kell komolyan venni a srácot, hisz csak poénkodik…
Ha pedig azt hisszük, hogy az oroszok nem tudnak poénkodni, akkor most előhozakodok az orosz anekdotával:
Van két jó hírem és egy rossz…
- Uram, ön hisz a politikusoknak?
- Most, vagy úgy általában?
Na jó, egy másik
Senki sem ismerheti olyan jól az orosz lelket, mint az orosz máj és az orosz vese