Riminire nem úgy emlékszem, mint egy helyre, ahol egyszer nyaraltunk.Inkább úgy, mint egy régi nyárra, amelynek valahogy még ma is érzem a hangulatát.A Grand Hotel Rimini már az első pillanatban különleges volt. Volt benne valami egy másik korból: elegancia, nyugalom és egy kis régimódi olasz varázs. Mintha nem egyszerűen megérkeztünk volna egy szállodába, hanem beléptünk volna egy régi film egyik jelenetébe.Pedig a mi történetünk egyáltalán nem volt filmszerű.Családi nyaralás volt a maga apró tökéletlenségeivel. Túl sok csomaggal, széthagyott holmikkal, „mikor megyünk már a strandra?” kérdésekkel és azzal az örök dilemmával, hogy este vajon hol együnk.És talán éppen ettől lett annyira szép.Napközben a tenger határozta meg az időt. Nem az óra. Nem a programok. Ha melegünk volt, bementünk a vízbe. Ha elfáradtunk, visszahúzódtunk az árnyékba. Ha megéheztünk, kerestünk valamit, amihez természetesen járt egy újabb adag fagylalt is.Rimini közben élt körülöttünk.Kerékpárok suhantak el mellettünk, a teraszokról beszélgetés hallatszott, valahonnan kávéillat érkezett, estefelé pedig megteltek az utcák emberekkel. Olasz családok, turisták, gyerekek, elegánsan felöltözött idősebb párok – mindenki ment valahová, mégsem tűnt úgy, mintha bárki sietne.
Mi sem siettünk.Talán ez az egyik legerősebb emlékem abból a nyárból.Hogy volt időnk.Időnk volt sokáig reggelizni. Időnk volt még egyszer visszamenni a tengerhez. Időnk volt vacsora után céltalanul sétálni, megállni egy fagylaltra, majd tíz perccel később még valamire, amire igazából már senkinek nem volt szüksége.Az estéket szerettem a legjobban.Amikor a nappali forróság lassan eltűnt, a tenger felől megérkezett az esti levegő, és Rimini fényei kigyulladtak. Ilyenkor valahogy minden szebbnek tűnt. Még az egész napos fürdőzéstől kócos haj és a homokkal teli cipő sem számított.Csak mentünk egymás mellett.Beszélgettünk mindenféléről és semmiről.Akkor ezek teljesen hétköznapi estéknek tűntek.Ma már tudom, hogy nem voltak azok.Mert egy család életében vannak rövid időszakok, amikor mindenki éppen ugyanott van. Ugyanannál az asztalnál ül. Ugyanazon nevet. Ugyanazt a naplementét nézi.Aztán telnek az évek, és észrevétlenül megváltozik minden.Ezért amikor ma Riminire gondolok, nem a szálloda elegáns termeit látom először. Nem is a tengert.Hanem bennünket.Egy családot egy régi olasz nyárban, amikor még senki nem gondolta, hogy egyszer majd milyen jó lesz visszaemlékezni rá.És talán minden igazán szép utazás végül erről szól.Elindulunk azért, hogy új helyeket lássunk, aztán évekkel később rájövünk, hogy a legfontosabb, amit hazahoztunk, nem a hely emléke volt.Hanem egymásé.
Fotó forrás: https://www.facebook.com/GrandHotelRimini5L