Párizsról az ember már jóval azelőtt őriz emlékeket, hogy valaha járt volna ott, hiszen ismeri könyvekből, régi filmekből, festményekről, dalokból és mások történeteiből, ezért amikor végre valóban megérkezik, különös érzés keríti hatalmába: mintha egy olyan városban járna először, amelyet valamiképpen mégis egész életében ismert. Velünk is így történt azon a nyáron, amikor néhány napra a Le Bristol Paris lett az otthonunk a Rue du Faubourg Saint-Honorén, abban az elegáns párizsi világban, ahol az ember néha még járás közben is önkéntelenül lassít egy kicsit, mert minden kapualj, kirakat és régi homlokzat arra csábítja, hogy tovább nézze, mint ameddig feltétlenül szükséges volna.
A Le Bristol Paris már önmagában is olyan helynek tűnt, amelynek falai között több történet maradt, mint amennyit valaha el lehetne mesélni, de bennünket akkoriban természetesen kevésbé foglalkoztatott a történelem, sokkal inkább az, hogy reggelente kilépjünk az ajtón, és nekivágjunk Párizsnak. Az ember ilyenkor nagy tervekkel érkezik: látni akar mindent, végigsétálni minden híres utcán, beülni azokba a kávéházakba, amelyekről annyit hallott, és természetesen meg van győződve arról, hogy néhány nap alatt valamiképpen sikerül majd megfejtenie a város titkát. Párizs azonban nem adja magát ilyen könnyen, és szerencsére nekünk is hamar megtanította, hogy néha éppen abból a napból lesz a legszebb emlék, amely egyáltalán nem úgy alakul, ahogyan elterveztük.
Az egyik délután még ragyogó időben indultunk el, és mivel semmi nem utalt arra, hogy ez hamarosan megváltozhat, természetesen esernyőt sem vittünk magunkkal. Párizs azonban, mint egy szeszélyes színésznő, akinek éppen kedve támadt másik szerepet játszani, alig egy óra múlva sötét felhőket húzott maga fölé, majd olyan hirtelen kezdett esni, hogy néhány perc alatt mindenki az ereszek és kávéházak menedékét kereste. Mi először futni próbáltunk, aztán amikor rájöttünk, hogy ennek már semmi értelme, egyszerűen nevetni kezdtünk az egészen, és beültünk az első kis kávézóba, ahol akadt számunkra hely. Vizesen, kissé ziláltan ültünk egymás mellett egy apró asztal körül, előttünk forró kávé és sütemény, az ablakon túl pedig az eső fényesre mosta az utcát, s egyszer csak azt vettük észre, hogy már senkit sem érdekel, mikor áll el.
Talán ez az a délután, amelyre Párizsból a leggyakrabban gondolok, pedig nem láttunk semmi nevezeteset, nem készült tökéletes családi fénykép, és egyetlen útikönyv sem ajánlotta volna külön programként, hogy üljünk egy ismeretlen kávézóban, és várjuk az eső végét. Mégis volt benne valami megmagyarázhatatlanul jó, mert hosszú idő után először senkinek nem kellett sehová mennie, nem volt következő látnivaló, nem kellett térképet nézni, csak ültünk, beszélgettünk, figyeltük az utcán elsiető embereket, és közben olyan dolgokról is szó esett, amelyekre otthon, a hétköznapok sietségében talán sohasem jutott volna idő.
Mire visszaértünk a Le Bristol Paris-ba, az eső már szinte teljesen elállt, a város azonban egészen más arcot mutatott, mint néhány órával korábban. A kövek még nedvesen csillogtak, a levegő friss volt, az esti fény pedig különös aranyszínű ragyogást vont a házak fölé. Emlékszem, hogy aznap este egyikünk sem kívánt már nagy programot, ezért nem indultunk újabb hosszú felfedezőútra, hanem hagytuk, hogy az este lassan teljen, ahogyan Párizsban talán minden estét hagyni kellene. A Le Bristol elegáns nyugalma különösen jólesett az egész napos városi bolyongás után, és miközben ott ültünk együtt, valaki egyszer csak megjegyezte, hogy tulajdonképpen ez a félresikerült, esős nap lett az egyik legjobb napunk.
Akkor nevettünk ezen, ma azonban már értem, mennyire igaza volt. Az ember sokszor azt gondolja, hogy a szép emlékekhez rendkívüli dolgok szükségesek, holott az emlékezet egészen más szabályok szerint dolgozik: megtart egy esőáztatta utcát, egy csésze kávét, valakinek a nevetését, egy mondatot az asztal túloldaláról, miközben olyan dolgokat enged el, amelyeket annak idején sokkal fontosabbnak hittünk. Nekem Párizsból is maradtak fényképeim a híres helyekről, mégis, ha valaki megkérdezné, melyik képet őrzöm leginkább magamban, nem az Eiffel-tornyot vagy valamelyik nagy sugárutat mondanám, hanem azt a kis kávéházi ablakot, amelyen keresztül egy délutánon át néztük az esőt.Azóta valahányszor meghallom a Le Bristol Paris nevét, eszembe jut az a nap, és vele együtt az a különös felismerés, amelyhez talán csak sok év elteltével jut el az ember: a családi utazások értékét végül nem az adja, hány híres helyet sikerült megnéznünk, hanem azok a váratlan órák, amikor valami miatt megállunk, egymás felé fordulunk, és egyszerűen csak együtt vagyunk. Párizs azon a délutánon elrontotta minden tervünket, mi pedig sokkal később értettük meg, hogy ezzel talán a legszebb emlékünket adta nekünk.
fotó forrás: