Van abban valami egészen különös, sőt némiképp abszurd, hogy miközben egy DJ egyetlen este alatt több tízezer embert képes megmozgatni egy gondosan összeállított zenei szettel, addig egy kiváló klasszikus zenész, egy egész életét alkotásnak szentelő zeneszerző vagy akár egy világszínvonalon játszó szimfonikus zenekar gyakran azért küzd, hogy megtöltse a koncerttermet, és felkeltse annak a közönségnek a figyelmét, amely ugyanakkor órákon keresztül képes ünnepelni egy monumentális látványvilággal körülvett elektronikus zenei produkciót.
Mozart valószínűleg forogna a sírjában, bár aligha kizárólag a DJ-k miatt, hiszen önmagában sem az elektronikus zene, sem annak népszerűsége nem jelent kulturális problémát. Sokkal inkább elgondolkodtató az a változás, amely a közízlésben végbement, és amelynek következtében egy produkció nagyságát egyre gyakrabban a köré épített látvány, a közönség létszáma, a hangerő, a technikai apparátus és a közösségi médiában kiváltott visszhang alapján ítélik meg, miközben maga a zenei teljesítmény olykor szinte másodlagossá válik.
Természetesen igazságtalan és leegyszerűsítő volna azt állítani, hogy egy DJ munkája mögött nincs tudás, zenei érzék vagy kreativitás. Egy kiváló DJ pontosan érzi egy este dramaturgiáját, ismeri a közönség reakcióit, érti a ritmus és a feszültség működését, technikai tudással rendelkezik, és képes akár több tízezer ember hangulatát egyszerre alakítani. Mindez valódi képesség, amelyet nem szükséges elvitatni ahhoz, hogy közben fel lehessen tenni egy ennél jóval kényelmetlenebb kérdést: mi történt a közízléssel, ha a látvány mérete lassan fontosabb mércévé válik, mint annak a művészi teljesítménynek a mélysége, amelyet a látvány körülvesz?
Érdemes elgondolkodni azon is, mikor vált természetessé, hogy amit tíz-, húsz- vagy ötvenezer ember egyszerre ünnepel, azt szinte automatikusan kulturálisan jelentősnek tekintik, mintha a nézőszám önmagában minőségi kategória volna, és mintha a tömeg nagysága hitelesítené azt, ami a színpadon történik. A népszerűség természetesen lehet egy produkció sikerének bizonyítéka, de a siker és a művészi érték soha nem jelentette pontosan ugyanazt, és talán éppen korunk egyik sajátos tévedése, hogy a kettő között egyre kevésbé akar különbséget tenni.
Mozart helyzete ennél valamivel nehezebb volt, hiszen neki nem állt rendelkezésére egy több évtized alatt felhalmozott zenei adatbázis, amelyből kiválaszthatta volna az adott este legjobban működő darabjait. Amikor leült az üres kottapapír elé, először meg kellett teremtenie azt, amit később mások előadhattak: a dallamot, a harmóniát, a formát, a hangszerelést, a zenei dramaturgiát, vagyis egy olyan világot kellett létrehoznia hangról hangra, amely azelőtt egyszerűen nem létezett.
Egy szimfónia, egy zongoraverseny vagy egy opera mögött olyan összetett alkotói tudás és olyan kivételes tehetség áll, amelyet nehéz összehasonlítani egy már létező zenei anyag újrarendezésével vagy megszólaltatásával. Ehhez nem csupán jó ízlésre, technikai érzékre vagy a közönség hangulatának pontos felismerésére volt szükség, hanem a harmónia, az ellenpont, a hangszerelés, a forma és a dramaturgia olyan fokú ismeretére, amelyből aztán megszülethetett valami, amit évszázadokkal később is újra és újra érdemes elővenni.
És mindehhez még hozzá sem számítottuk az előadót, azt a zongoristát, hegedűművészt, csellistát, operaénekest vagy karmestert, aki sokszor kisgyermekkorától kezdve napi több órát gyakorol, éveken és évtizedeken keresztül tanul, lemondások és kudarcok sorát vállalja, hogy végül olyan természetességgel állhasson ki a színpadra, amely mögött a közönség már szinte észre sem veszi a befektetett munka elképesztő mennyiségét.
Talán éppen ebben rejlik korunk egyik legnagyobb kulturális paradoxona: minél magasabb szintű egy valódi mesterségbeli tudás, annál könnyebb természetesnek venni, miközben minél látványosabban van becsomagolva egy produkció, annál könnyebb rendkívüli eseményként eladni.
A virtuozitás ugyanis sokszor csendesebb, mint a show, mert nem feltétlenül akarja minden másodpercben bizonyítani önmagát, és nincs szüksége arra, hogy folyamatos vizuális ingerekkel jelezze a közönségnek, mikor kell ámulatba esnie. A látványipar ezzel szemben pontosan tudja, hogyan kell egy pillanatot nagyszabásúnak láttatni: kell hozzá hatalmas LED-fal, lézer, füst, gigantikus hangrendszer, látványos vizuál, tökéletesen időzített fényváltás, visszaszámlálás és természetesen több ezer magasba emelt telefon, amelyek azonnal bizonyítják a külvilág számára, hogy ott és akkor valami rendkívüli történt.
Mintha önmagában már nem volna elegendő valami rendkívülit hallani, mert a kortárs közönségnek egyre gyakrabban arra is szüksége van, hogy a produkció minden rendelkezésére álló technikai eszközzel közölje vele: most valami fantasztikus történik, most kell lelkesedni, most kell elővenni a telefont, most kell rögzíteni azt a pillanatot, amelyet talán már átélni sem lehet anélkül, hogy közben dokumentálnák.
És talán éppen ezen a ponton érdemes beszélni a közízlés valódi problémájáról, amely nem abban áll, hogy az emberek könnyűzenét vagy elektronikus zenét hallgatnak, hiszen ezek között éppúgy születhet eredeti, intelligens és művészileg értékes alkotás, ahogyan egy klasszikus koncert is lehet unalmas, rutinból eljátszott és lélektelen. A valódi választóvonal ezért nem a klasszikus és a könnyűzene, nem Mozart és az elektronika, és még csak nem is feltétlenül a zeneszerző és a DJ között húzódik, hanem alkotás és fogyasztás, elmélyülés és inger, tartalom és csomagolás, maradandóság és pillanatnyi hatás között.
A mai tömegkultúra ugyanis olyan elképesztő mennyiségű ingerrel veszi körül az embert, hogy a figyelemért már nem egyszerűen versenyezni kell, hanem szinte kiabálni érte. Ha néhány másodpercen belül nem történik valami látványos, következik a következő videó, a következő kép, a következő dal, a következő élmény, és ezzel párhuzamosan lassan kialakul egy olyan befogadói magatartás, amely számára minden, ami időt, türelmet és koncentrációt követel, könnyen unalmasnak vagy korszerűtlennek tűnhet.
Mozart azonban nem néhány másodperces figyelemre komponált, ahogyan Bach, Beethoven vagy Bartók művei sem azért születtek, hogy azonnali és könnyen fogyasztható ingert biztosítsanak egy folyamatosan továbblépésre kész közönségnek. Ezek a művek olyasmit kérnek a hallgatótól, ami a modern tömegkultúrában lassan valóban luxuscikké válik: tartós figyelmet, kíváncsiságot, türelmet és azt a hajlandóságot, hogy a befogadó maga is tegyen valamit azért az élményért, amelyet kapni szeretne.
A művészet ugyanis nem szolgáltatás abban az értelemben, hogy kötelessége volna minden másodpercben szórakoztatni, és nem feltétlenül azért létezik, hogy a közönség folyamatosan jól érezze magát. Lehet kényelmetlen, felkavaró, első találkozásra nehezen érthető vagy akár zavarba ejtő, mert a valódi művészet egyik legfontosabb tulajdonsága éppen az, hogy nemcsak adni akar valamit a befogadónak, hanem időnként követel is tőle: figyelmet, műveltséget, nyitottságot és gondolkodást.
Ezzel szemben a tömegkultúra egyre inkább az azonnali hatás logikájára épül, ahol nem feltétlenül az a kérdés, mi marad meg egy produkcióból másnap, egy év múlva vagy akár évtizedekkel később, hanem az, hogy mekkora hatást képes kiváltani abban a pillanatban, amikor megtörténik. A hangerő, a látvány, a tömeg és a technika természetesen lenyűgöző élményt teremthet, de önmagában egyik sem bizonyítéka annak, hogy ami mögötte van, művészileg is jelentős.
Éppen ezért talán nem az a legérdekesebb kérdés, hogyan képes egy DJ több tízezer embert egyetlen estére megmozgatni, hanem az, hogyan jutott el a közízlés odáig, hogy egy több évtizedes tudással rendelkező muzsikus, egy kivételes előadóművész vagy egy egész szimfonikus zenekar teljesítménye önmagában már nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy ugyanekkora kíváncsiságot és lelkesedést váltson ki.
Nem biztos, hogy a komolyzene lett kevésbé értékes; sokkal valószínűbb, hogy a tömegkultúra ingerküszöbe változott meg annyira, hogy mindaz, ami nem harsány, nem azonnali és nem látványosan fogyasztható, egyre nehezebben talál utat a szélesebb közönséghez. Nem a művészet lett halkabb, hanem a körülötte lévő világ vált annyira hangossá, hogy az értékesebb, finomabb hangok meghallásához ma talán nagyobb figyelem szükséges, mint valaha.
Mozartnak nem volt LED-fala, lézere, füstgépe, algoritmusa, közösségimédia-kampánya, professzionális marketingcsapata és több millió követője, aki néhány óra alatt világgá kürtölhette volna egy új produkció megszületését. Volt viszont kivételes tehetsége, elképesztő mesterségbeli tudása és mindenekelőtt olyan mondanivalója, amelynek megszólalásához nem volt szükség arra, hogy mögötte néhány másodpercenként megváltozzon a háttér.
És van egy meglehetősen kellemetlen tény, amelyet annak a közízlésnek, amely hajlamos a pillanatnyi népszerűséget összetéveszteni a művészi jelentőséggel, talán érdemes volna időnként felidéznie: Mozart több mint kétszáz éve halott, a zenéjét pedig még mindig telt házak előtt játsszák a világ színpadain.
A ma tízezrek előtt ünnepelt produkciókról majd az idő mondja ki a végső ítéletet, mert a művészet történetében végül soha nem az volt a legfontosabb kérdés, hányan álltak egy adott este a színpad előtt, mekkora volt a hangerő, hány reflektor világított, vagy hány videó került fel másnap az internetre, hanem az, hogy amikor a tömeg hazament, a technikát kikapcsolták, a füst eloszlott és a fények kialudtak, maradt-e valami, amit érdemes volt továbbvinni.
Talán Mozart ezért forog a sírjában, bár az is elképzelhető, hogy kétszáz év távlatából már nincs különösebb oka az aggodalomra, és csak türelmesen várja, hogy a reflektorok egyszer kialudjanak, a hangerő elnémuljon, a pillanatnyi rajongás elcsendesedjen, és végül ismét feltehető legyen az egyetlen kérdés, amelyet sem marketinggel, sem látványtechnikával nem lehet megkerülni:
mi maradna mindebből, amikor csak a zene maradna?
Fotó forrás: Wikipédia