Nigrum vel album

„Az orvosom azt mondta, hogy paranoiás vagyok. Nem is! De azért érdekelne, hogy kinek beszélt még erről?” (Shayat Cout Pho)

Ismerik azt a gyerekkori mondókát, kiszámolót, hogy Éni Péni Jupiténi Efe-kefe Guminéni… Bocs! elkalandoztam, nem is ezt akartam leírni, hanem egy másikat: Szőrös töke van a légynek, ha nem hiszed gyere nézd meg! Ha megnézted, s nem úgy véled, a hátadra tízet mérek – inc-pinc-lörinc te vagy odakint!

„Tempus venit tibi decernere, nigrum vel album.” („Eljött az idő, hogy dönts: fekete vagy fehér.”) mondja egy latin kifejezés. A római birodalom ítélkezői a kétesélyes döntések vagy szavazások előtt szólították fel a hezitálókat, s kényszerítették őket állásfoglalásra – a fehér kő felmentést, a fekete az elítélést jelentette. Napjaink zavarodó világában ez a mondás olyan értelmezést kapott, hogy – Fehér: Egyetért velünk, a majd megmondjuk miben? Fekete: Hátráltat-e bennünket, a majd kitaláljuk miben? A lojalitás pedig abban merül ki, hogy vezérszóra megemeljük a fehér követ.

Azzal a ténnyel, hogy új világrend formálódik, már kezdünk megbarátkozni. Azt pedig észre kellett vennünk, hogy eljutottunk abba a fázisába, mikor nincs hezitálás – barát vagy ellenség. A jó és a rossz kifejezések szép lassan kikoptak az értelmezésből. Helyüket átvette a miénk, vagy nem a miénk. A miénk természetesen jó és pozitív, a másé rossz, és mi azt nem is szeretjük, mi több, utáljuk és üldözzük – az ellenségünk. De, azért óvatosan az utálati lelkesedéssel, hiszen meg fognak lepődni, de ez a felállás folyamatosan változik! Amit ma enyémnek tartok, attól holnap meglehet már el is határolódok – vagy határolnak.

Van egy orosz mondás: «враг на одно лицо». Az “ellenségnek egy arca van” kifejezés általában olyan helyzetet ír le, amikor minden ellenfél azonos, eltűnik az egyén, csak az ellenséges massza marad meg – e tömeg felől pedig ugyanaz a fenyegetés.

Bizonyára sokakban felmerült a kérdés, hogy az Európai Unió, ahol csupa jó ember él, és annak minden jóindulattal felvértezett vezetése miért is tesz olyan lépéseket, amellyel – a bámészkodó sokaság szeme láttára – megalázza saját magát, és bennünket, az őket magasba emelő választópolgárokat? Nem sorolnám a tényeket, elég csak a szankcióktól, az orosz vagyonok elkobzásán keresztül, a Nyugat-ukrán-orosz háborúig terjedő skála bármely pontját áttekinteni. A válasz egyre egyszerűbbnek tűnik – azok ottan nem a mieink.

Még mielőtt mélyebb fejtegetésbe fognék, érdemesnek tartom tisztázni, hogy a Nyugat, mint szellemi és ideológiai, s legfőképpen gazdasági közösség nem fedi le a tömbben résztvevők egyedi érdekeit – sőt! Bármennyire is furcsa, de például az USA mindig is ellenfélnek tekintette Európát s az Európai Uniót. Ezen kiindulópontból szemlélve, minden mozdulata önérdekű, mely egyben a másik ellen irányul. Tudom, merész megfogalmazás, így nem is boncolnám tovább a gondolatot – mindenki maga döntse el, hogy van e benne valóságszemcse.

A nyugat eszmei közössége azonban összetart, s – nem összekeverve az érdekeket az ideológiával – ennek szellemében a századelőn feltették Brüsszelnek a kérdést a fellegvárból, Washingtonból: fekete vagy fehér? Azt hiszem, Brüsszel választott fejedelmei egy hónapon belül kicserélődtek volna, ha valami tévedés folytán a fekete követ emelik a magasba, netán visszafeleselnek valami frappánsat.

Feltételezem ismerik a Kuril-szigetek a történetét (nem legenda, hiszen száraz tények). Az 56 szigetecskéből álló szigetcsoport 1.300 kilométer hosszan húzódik a japán Hokkaidó szigettől az orosz Kamcsatka félszigetig. A II. Világégést követően az oroszoknál maradt. J. V. Sztálin (az önhatalmas Generalisszimusz) felajánlotta Tokiónak, hogy amennyiben Japán az oroszokkal együttműködési megállapodást köt, a területet feltétel nélkül visszaadják valamikori tulajdonosának. Ekkor azonban Washingtonból megüzenték, hogy két lehetőséget ajánlanak fel a japán vezetésnek: vagy tárgyalásokba kezdenek az oroszokkal és ekkor azonnali hatállyal menesztik az egész bagázst, s az új gárda már tudni fogja a dolgát – vagy szövetséget kötnek Amerikával és megindulhat a tőkebeáramlás, technológiai és gazdasági fellendülés. A választás nem okozhatott komolyabb fejtörést, még a japánoknak sem. Az ország azonban mind a mai napig sajátjának érzi a Kuril-szigeteket. Hirosima és Nagaszaki mementóját pedig az új felállásnak megfelelően úgy alakították át, hogy ez a két szörnyűség az orosz-japán háború alatt történt.

Brüsszel önként döntött – fehér. Nincs kihúzás, kivétel – csak még egy picit itt, és majd találkozunk ott… Nem! Félretenni a szuverenitást és egyéb sajátos és részrehajló divatjamúlt érdek-megfontolást! A hovatartozást, a lojalitást ki kell nyilvánítani és ennek megfelelően kell berendezni a hátországot – mégha fáj is. A lelkesedés égisze alatt pedig deklarálni kellett a közös ellenséget is. Mivel pedig az Európai Unió és Oroszország közötti, egyre barátibb viszony a sarkainál kilógott a „Made in USA” kép keretéből, adva-adódott, hogy ki nem a miénk. Az új direktívák pedig elvárásokká váltak és fokozatos politikai, jogi elhidegülés, majd egyre intenzívebb, nyílt szembenállás vette kezdetét.  A 2004 novembere és 2005 januárja közötti Kijevi Narancsos Forradalom pedig már körvonalazva vetítette elő, hogy az egyre jópofább európai–orosz gazdasági és társadalmi bratyizásnak sürgősen véget kell vetni – hiszen a Nyugat (szellemi) egységének alapelvei látszanak meginogni, amely igen bele tudna piszkolni az amerikaiak által elvárt, feltétel nélküli lojalitás pixisébe. Mi gyomorforgatunk, pénzt ölünk, bomlasztunk, ti meg itten jópofa!? Sarkosan egy régi angol mondással lehetne jellemezni a helyzetet: „Familiarity breeds contempt.” – „A bizalmasság megvetést szül.” A mondás lényege, hogy ha valaki túl közvetlen, bizalmas vagy haverkodó lesz az alárendeltjeivel, akik felett tekintélyt kellene tartania, akkor elvész a tisztelet. A túl nagy közvetlenség miatt a másik fél szemtelenné válhat, és visszaélhet a helyzettel. Vitatkozhatunk azon, hogy mennyire szűkült a távolság Oroszország és Európa tagállamai között, azonban egy intő jelnek deklarálták, mikor Putyin orosz elnök 2007-ben a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián nyíltan bírálta a Nyugat terjeszkedési politikáját. 2008-ban a megtorpanás tetejére rákerült egy lapát kérdőjel az orosz – grúz katonai konfliktus kapcsán. 2014. Majdan, Krím-félesziget, szakadár Luganszk, Donyeck. Az Európai Parlament 2015-ös állásfoglalásában pedig formálisan is kimondta, hogy Oroszország már nem tekinthető stratégiai partnernek. 2021-ben megszakadtak a diplomáciai és politikai kapcsolatok a két fél között. Méregkeverés – haverból ellenség.

A háború joga (nemzetközi humanitárius jog) alapján a katona jogszerűen alkalmazhat halálos erőt az ellenséges fegyveres erők harcoló tagjai (kombatánsok) ellen. Az ilyen, harci helyzetben történő kioltása az életnek nem minősül bűncselekménynek(!). A katonák tehát felmentést kapnak a gyilkosság vádja alól, ha a parancsnak megfelelően cselekedtek. A parancsot kiadók pedig eleve fel vannak mentve, hisz egy felsőbb érdektől vezérelve, a haza, az állam, az államszövetség, az eszmei összetartás, egy közös cél szem előtt tartásával döntenek. Jogilag, morálisan és úgy a humán normák keretein belül minden a legnagyobb rendben van – kezdődhet az ingujjfeltűrés, indulhatnak az összecsapások. Szép lassan egy érdek-irányba terelődik a társadalom, a gazdaság és motorja a tőke. Marx már megint győzött!

Javaslom álljunk meg itten egy polgári cipőkötésre! Érdemes sorba venni a körülményeket, a tényeket, a vélt vagy valós történeseket annak érdekében, hogy megértsük, miért is nem folyhatott tovább a két – antagonisztikus ellentéttel bíró – fél közötti enyhülés. Fantáziáljunk el azon, hogy mi sülhetett volna ki abból a naaagy barátkozósdiból? Tegyük fel, hogy a tendenciák nem változnak, s az EU egyre-másra vásárolja az olcsó orosz energiahordozókat, nyersanyagokat. Az összerakott termék azonban még így is csak ideig-óráig lehetett versenyképes a távol-keleti termékekkel – mind a globális, mind a hazai piacokon egyaránt. Az olcsóbb megoldással a gazdasági rendszergörbék életciklusát meg lehetett volna ugyan hosszabbítani, de a hatékonyság és a jövedelmezőség grafikonjai vészesen hanyatlásba mentek volna át. Van egy kifejezés a közgazdaságtanban: A termék szellemi amortizációja (vagy más néven erkölcsi avulása, technológiai avulása). A folyamat lényege, hogy maga a tárgy vagy szoftver még tökéletesen működőképes, de a fogyasztók vagy a vállalkozások számára már nem képvisel akkora értéket, mint korábban. Nos, az európai gyártás termékei lemaradtak a globális versenytársak mögött. (Ez a téma, s a mögöttes miértek megérnek egy hathatósabb elemzést – így ezt majd máskor bontom ki.) Hamar kiderült az is, hogy az európai ipar és a ráépülő szolgáltatási ágazatok belső forrásokból nem képesek talpon maradni, innovációt pedig nem tudnak bevonzani. A tőkeerős globális piaci szereplők nem gyógyítgatni, hanem életképes dolgokat birtokolni, függőségben tartani szeretnének. S ekkor nyalt vissza a fagylaltos bácsi! Rémesen hasonlatos szituáció állított be Európába, mint anno a kilencvenes, kétezres évek eleji privatizációk során Magyarországra. A befektetőnek nem a csapnivaló, elavult termelés, hanem a környezete (a piac, a fogyasztók, az infrastruktúra, a property stb.) kell. A nehézsúlyú pénzbányászok inkább a perspektívákat keresik olcsón, mint a nyögve-nyelősen, de működő cégbirodalmakat drágán. A másik feltörekvő versenyző, a kínai sem a gondjait szeretné szaporítani, hanem a lába megvetésének megfelelő talpalatnyit keres a hozzá tartozó piaci darabkával – bentlakás céljából.

Érdemes lenne még arról is szót ejteni, hogy az USA milyen mély fájdalommal élte meg, hogy Sancho Panza-ja, hű fegyverhordozója, a Brexit után elárvult Európai Uniója nem az ő drága pala-forrásaiból táplálkozik. Bánatában még az ereket is felvágta – persze, nem önnönmagán… De az egy másik történet része.

Mindent egybevetve, (Summa summarum) – konkrétan körvonalazódni látszott, ha az oroszok és kínaiak vállvetve beköltöztek volna az európai termelésbe, egy sajátos fellendülés állhatott volna ugyan be, de az távolról sem a Nyugat (vagy akár konkrétan az USA) által keretek között tartható folyamat lett volna. Meglehet, a nemzetközi pénzügyeket kézben tartó érdekcsoportok egy idő után ezt a helyzetet is képesek lettek volna kezelni, azonban – mint ezt a mai állapotok is jól mutatják – nem ilyen irányba született döntés. A következő lépések pedig már ismertek – minden ízében-zamatában a háborús előkészületek. A meglévő – a hidegháború óta nem korszerűsített, s számszerűleg is csak a szimbolikus mértéket megütő – katonai potenciálokat összesodorva 2022-ben konkrétan összecsaptak a felek.

Felmerül a kérdés: na és hazánk? Mi hová szorultunk ebben a történetben? Bármennyire is furcsa, de egyértelműen a perifériára – ahol súlyunknak megfelelően helyet biztosítottak számunkra. Nem sok választásunk maradt. Hiába történtek itt erőfeszegetések, szuverenitás védelem, patrióta fellángolás – sajnos már nem tehettük meg, hogy egyik követ sem emelgetjük. Az úgynevezett „kétkulacsos politika”, mellyel az államvezetés egyszerre két egymással szemben álló oldalt (hatalmat) próbált kiszolgálni, vagy mindkettővel párhuzamosan egyezkedni – elérte lehetőségei határait. Szembesülnünk kellett azzal, hogy egy fenékkel nem tudunk egyszerre a WC-n és a bidén is ülni – pláne nem zuhanyozás közben.

Az idei választások azonban helyre tettek mindent és mindenkit. Önkéntesen kicsikarták az egyik kulacsot a választópolgárok kezéből – tessék csak a jó csobolyóból inni! – a másikat károsnak nyilvánítjuk. Ismerjük ugye a nagy választási trükköt, mikor a farkas előadja bárányoknak: Válasszatok engem! Minden nap báránysültet ehettek.

A fehér kő maradt a kezünkben, melyet az elvárásoknak megfelelően időről-időre a magasba kell emelnünk. Ettől persze nem lesz jobb kis hazánknak, és azoknak sem, akik azt képzelik (képzelték), hogy azért kell letennünk az egyik flaskát, mert mostantól bevezetik kánaánt az előszobába és csövön, egy csappantyús szelepen keresztül fog befolyni minden háztartásba a tisztított jólét. Szóval, nem lesz nekünk mostan jó, se itt a perifériákon, sem ott a központban. A múlton kesergők pedig vegyék tudomásul, hogy sehogyan sem lett volna jobb, hiszen egy irányba menetelünk, s a hovatartozásunkat előbb-utóbb fel kellett vállalni. Ennek pedig békeidőben és háborús körülmények közepette is ára van, melyet a bőrünk vásárra cipelésekor bizony fizetnünk kell. Egy ősrégi vicc jutott eszembe: szakértők azt mondják, hogy a lakosság sokkal jobban él, mint az elmúlt években. A lakosság viszont úgy érzi, hogy romlanak az életkörülményei – ez persze érthető, hiszen ők nem szakértők…

Mi várható? Nos az én paranoiás elképzeléseim szerint van egy pesszimista és egy realista verzió – az optimizmust eltenném jobb időkre. Az egyik, hogy valami olyasmi történik, amit előre senki nem sejtett – de a kiötlői már tudnak. A másik tisztítótűz. Szép lassan veszítünk, s a kudarcot győzelemként dolgozzuk fel – ismét tanulunk belőle valamit – ami majd a feledés homályába vész el. Összefogunk és újjáépítjük a lerombolt világot. Fejlődési stádium. Új rendszergörbe, új életciklus. Onnantól pedig újra hurrá-optimizmus – egy darabig.

Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a fenti gondolataimmal felmentéseket szeretnék osztogatni föl-s-alá mindenkinek, aki az utóbbi időkben hatékonyat tett azért, hogy belekeveredjen a Nyugat ideológiai egysége egy véres összetűzésbe – jelzem, hogy én csak fejtegettem. Nem megítélek, vagy elítélek – morfondírozok.

Van egy ismerősöm, aki napjában legalább kétszer világgá kürtöli, hogy éppen ma éli meg élete utolsó napját és hamarosan a másvilágon folytatja. Miután mindenkinek megköszönt mindent és el is köszönt – este, lenyugvás után elégedetten konstatálja, hogy a mai napot is sikeresen túlélte. Ugye milyen egyszerű átvészelni a nehéz időket, s milyen könnyű túlélni!?

Tudom, elég hülyén hozza ki magát, hogy fehér köveket emelgetnek körös-körül, én pedig egy orosz anekdotával hozakodok itten elő, de úgy megszoktam. 😊

– Én az életben mindent önerőből értem el. Próbáljon maga beleszületni egy gazdag családba! Ugye, hogy milyen nehéz?

Na jó, egy másik:

Jóember felkeresi a kuplerájt:

• Hölgyem, miért nem csodálkozik?
• Miért kellene, csinált már valamit az úr?
• De még mennyire!
• Akkor most csodálkozom…