Anno Dél-Spanyolországban éltem, ami bevonzotta azt is, hogy szerelembe estem egy marokkói férfival. Ez miért volt ott egyértelmű? Egy városi legenda szerint Marbella egy kis halászfalu volt, amíg 30 évvel ezelőtt Hasszán herceg beleszerelmesedett egy helyi nemes hölgybe és mérhetetlen pénzt rakott bele a városkába, hogy megfelelő környezetet biztosítson maguknak, de ezzel szépen betelepítette a mór lakosokat is. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám nem volt itt semmi lamur, csak egy elegánsan végrehajtott megszállás.
Szóval minden második férfi arab volt, gyönyörű fehér fogakkal, villanó tekintettel és délceg járással.
Azt ottani spanyolok azt mondták, hogy különböző színű, különböző származású embernek van jövője egymással, de különböző vallású embereknek nem szabad egybekelnie és nem is nézték jó szemmel a keveredést. A mostani fejemmel azt mondom, hogy az igazság az, hogy mi azért buktuk el a kapcsolatunkat mert nem voltunk eléggé toleránsak, hogy ezt áthidalhassuk. De a szerelem vak és mi süketek is voltunk. A nagy érzelmek miatt fogadkoztunk, hogy valamelyikünk majd kitér a hitéből, de mi bizony, egybekelünk és majd mindenkinek példát mutatunk.
Egy éve lehettünk együtt, mikor elindultunk ismét Casablancába, hogy meglátogassuk a családját. Velünk volt Karim húga is.
Gyönyörű út vezetett végig a tengerparton Marbelláról Tarifára. Ott felszálltunk a több emeletes kompra és egy óra alatt Tangerben voltunk.
Más világba érkeztünk, más volt levegő vibrálása – más energiák keringtek. Akkor már nem először jártam már ott, de mindig lenyűgözött a látvány, az utcai árusok a sok finomsággal, a nyelv, amit fennhangon beszélnek és hadarva, a fűszeres illatok, amik szálltak mindenfelől, a jó meleg és fehér homokos tengerpart pálmafákkal megadta a színpadot a szereplőknek.
Este indultunk tovább a fővárosba, amikor érkezésünk előtt a semmi közepén az út mellett becsábított minket még egy falatozó.
Az étterem mellett hatalmas imádkozó helység volt kialakítva és távolabb egy nagyon kulturált pottyantós mellékhelyiség.
Hát én ilyet még élőben nem láttam! Egymás mellett recés szélű kerámia kádacskák voltak a földben, úgy hogy szinte semmi nem választotta el őket egymástól. Tény-tény, hogy rendkívül tiszta volt minden, de emlékszem, hogy ott álltam a szaniterek előtt és hitetlenkedve bámultam, ahogy a burkába öltözött nők csak megállnak felette és libbennek is tovább.
Ahogy ott imbolyogtam, próbáltam természetesen viselkedni, ötször kezet mostam és reménykedtem végre egyedül maradok, mert ugye nekem ki kellett bontanom magam a nadrágból. Megláttam egy hatalmas fekete bogarat, ahogy próbál kimászni az egyik vizes lyukból, megsajnáltam és kipiszkáltam egy bottal, annak ellenére hogy körülöttem mindenki rögtön összesúgott.
Induláskor mondta a párom, hogy jöjjek előre és gyerekemet is nyugodtan vegyem az ölembe, itt nem szólnak érte. Emlékszem, már kászálódtam hogy mellé üljek, a húga is kiszállt, hogy helyet cseréljünk, de valami vissza nyomott az ülésre és így ott maradtam hátul.
Az út további része egy kivilágítatlan szakaszon folytatódott és kb. fél óra múlva balesetet szenvedtünk. Elütöttünk egy szamarat, de úgy, hogy a kocsi egész eleje felgyűrődött és elment minden világítás.
Karim a húgával beszorult a légzsák mögé és az ajtó sem mozdult. Az első gondolatom az volt, hogy nem éreztem semmit az ütközésből. Nem voltunk bekötve és még előre sem estünk, olyan volt, mintha egy burok megvédett volna engem és a gyermekemet.
Akkor kezdett el sikoltozni Fatiha, mert meglátta a visszapillantóban, hogy jön egy kamion, mi meg ott ülünk sötétben, ők ráadásul beszorulva a kocsiban.
Emlékszem, az egyik kezemben Annamáriát szorítottam, a másikban a telefonomat lengettem és rohantam a kamion felé, hogy minél előbb észrevegye a fényt.
Később elmondták, hogy sajnos egyre több ember szenved balesetet így, kihajtanak egy szamarat az útra és amikor megtörténik a baj, kirabolják a kocsit. Azt is hozzátették, hogy mekkora szerencsénk volt, hogy nem volt kikapcsolva a telefonom és megláttak minket, mert az a több tonnás teherautó bedarált volna minket.
Egy öreg, aki megállt és segített minket elszállítani, az úton mesélt a lányomnak …arra felé azt tartják, hogy az állatok néha feláldozzák magukat, hogy megmentsenek tiszta lelkeket…
Később derült ki, hogy azon az úton lettem volna eljegyezve, de mivel nagyon sok pénz és idő elment a baleset miatt, így ez elmaradt, majd nemsokára rájöttem, nincs közös jövőnk.
Sok minden keresztül megy az ember agyán ilyen szituációban, de ami számomra abszolút tiszta; ahogy én megmentettem a fényes fekete bogarat, minket is úgy mentett meg akkor az Isten. Kihúzott minket a pöcegödörből.
C.P.