Ha szerencsések vagyunk, időről időre láthatunk színpadon olyan produkciókat, amelyeket színház történeti jelentőségűnek gondolunk. Az viszont sokkal ritkábban fordul elő, hogy egy adott előadásról teljes bizonyossággal tudjuk, hogy mérföldkő, ráadásul még azelőtt, hogy egyáltalán felgördülne a függöny.
Márpedig pontosan ez a helyzet Agatha Christie The Mousetrap, azaz Az egérfogó című darabjának minden egyes londoni előadásával. Ha valaki jegyet vált bármelyik alkalomra, már azzal a tudattal ülhet be a nézőtérre, hogy az egyetemes színháztörténelemben jegyzett, a rekordok könyvében dokumentált esemény részese lesz. Hiszen Az egérfogó a világ leghosszabb ideje futó színpadi produkciója: hatvanhetedik éve játsszák, 1952. november 25-én volt a premierje. A bemutató után 1974. március 23-ig az Ambassadors Theatre adott otthont az előadásnak, majd 48 órán belül már újra láthatta a közönség a St. Martin’s Theatre-ben, ahol a mai napig tart a sikersorozata. A 2016-ban 100. születésnapját ünneplő St. Martin’s Színház pedig ennek a példátlan szériának köszönhetően látogatott turistalátványosságává lépett elő.
A történet kezdete öt évvel a The Mousetrap színpadi debütálása előttre nyúlik vissza. Mária anyakirályné, az akkori uralkodó, VI. György édesanyja 1947-ben ünnepelte 80. születésnapját. Arra a kérdésre, hogy minek örülne a jeles alkalomból, azt felelte: egy Agatha Christie-darabnak. Az írónő azonnal eleget tett a kérésnek, és így született A három vak egér című félórás rádiójáték, amelyet később novellává, majd immár Az egérfogó címen színpadi adaptációvá bővített. Az első 700 előadáson nem kisebb név, mint Richard Attenborough alakította az egyik főszereplőt, Trotter nyomozót.
Bár a darab népszerűsége személyesen Agatha Christie-t is meglepte, annak titkát talán nem szükséges sokáig kutatni, tudván, hogy a UNESCO már 1962-ben közzétett arról adatokat, hogy világszerte a krimik koronázatlan királynője számít a legolvasottabb brit szerzőnek, ezzel még William Shakespeare-t is maga mögé utasítva. Generációk sora volt, lett – és kíváncsi a mai napig arra, ki a tettes Az egérfogó szereplői közül, akik összezárva találják magukat egy, a világtól elszigetelt panzióban, miközben egyértelművé válik, hogy gyilkos rejtőzik közöttük… Arról pedig gondoskodtak, hogy az elkövető kilétét a színházban legyen a legegyszerűbb kideríteni. Agatha Christie külön kérésére a mű Nagy-Britanniában nem jelent meg nyomtatásban, a színészek pedig minden egyes előadás végén “bűnrészessé” teszik a közönséget: arra kérnek minden nézőt, hogy cinkosan hallgasson a rejtély megoldásáról. Így soha nem fordulhat elő az a malőr, amelynek lehetőségével a Toast of London című brit sitcom egyik epizódja játszott el: miután a főhőst, Steven Toastot az a megtiszteltetés éri, hogy vérfrissítésként bekerülhet a nem is kicsit áthallásos című, évtizedek óta futó The Moosetrap (“A szarvasfogó”) szereposztásába, egy élő rádióműsorban könnyelműen kifecsegi, ki a gyilkos – ezután pedig, beláthatatlan idő óta először, üresen tátongó széksorok előtt kénytelenek fellépni az egész életükben teltházhoz szokott, élemedett korú művészek.
A valóságos eredetit azonban nem fenyegeti ez a veszély: változatlanul óriási érdeklődés mellett játsszák – nekünk nemrégen éppen a 27 692-ik előadást sikerült megnéznünk, és a szám természetesen napról napra emelkedik. Ezzel pedig vissza is kanyarodtunk ahhoz, hogy lesz minden egyes néző újabb rekorddöntés szemtanúja: logikus ugyanis, hogy mióta a The Mousetrap megszerezte a világ leghosszabb ideje műsoron lévő darabja címet – egészen pontosan 1958. április 12-én, amikor ehhez még elegendő volt a “mindössze” öt évig folyamatosan játszott zenés komédiát, a Chu Chin Chow-t megelőznie – , azóta kivétel nélkül minden este, minden újabb sikeresen lezajlott produkcióval újra és újra megdönti a saját rekordját. Kell-e mondani, hogy önmagában is rekord, hogy Az egérfogó már több mint 60 éve a világ leghosszabban játszott darabja?
De a rekordok könyvébe nemcsak azzal a bravúrral írta be magát a show, hogy a színháztörténetben még soha másik előadást nem játszottak ennyi ideig folyamatosan, hanem két másik vonatkozásban is szerepel a Guinness nyilvántartásában: David Raven 1957 és 1968 között 11 éven keresztül, összesen 4575 alkalommal alakította Metcalf őrnagyot, Nancy Seabrooke pedig nem kevesebb, mint 6240 alkalommal állt készenlétben beugróként Mrs. Boyle szerepére – ezzel mindketten világcsúcstartókká avanzsáltak a színművészek között. (Ha pedig valakiben ez utóbbi rekorddal kapcsolatban ébredne – jogosan – együttérzés, megnyugtatásképpen hozzáteszem, hogy ebből legalább 72 esetben Nancy Seabrooke színpadra is állhatott mint Mrs. Boyle, és 1994-es visszavonulásakor egyedül hajolhatott meg a függöny előtt, hogy végre csak neki szólhasson a taps.)
A véget nem érőnek tűnő rekordhalmozást természetesen rendszeresen meg is ünneplik az alkotók: 2012-ben a bemutató hatvanadik évfordulóját például azzal tették emlékezetessé, hogy turnéra indultak az előadással, miközben a világ különböző pontjairól hívtak meg néhány kiválasztott társulatot, hogy a St. Martin’s Theatre deszkáin mutathassák be a saját változatukat Az egérfogó-ból. A mindössze három idegen nyelvű előadás között egy magyar produkció is helyet kapott: szinte napra pontosan 6 évvel ezelőtt, 2013. április 28-án a kecskeméti Katona József Színház művészei arattak sikert Cseke Péter rendezésével a londoni közönség előtt. A bűnügyi játék egyébként Magyarországon a kezdetektől népszerűnek számít: már 1962-ben műsorára tűzte a Madách Színház Ádám Ottó rendezésében, és előszeretettel veszik elő hazai színpadokon időről időre.
Londonban pedig azóta, hogy először zárta körül a hó a potenciális tetteseket és áldozatokat a Ralston házaspár újonnan nyitott panziójában, nem kevesebb, mint 474 színművész öltötte magára valamelyikük jelmezét. Jelenleg éppen Liz Elvin, William Findley, Russell Floyd, Mathew Foster, Malcolm James, Joel Macey, Arabella Neale és Emily Plumtree láthatóak Ian Talbot rendezésében. Ezúttal mellettük ketyeg az az óra, amely már az 1952-es bemutatón is ugyanúgy mutatta az időt, és akkor sem került ki a kellékek közül, amikor 1999-ben teljesen felújították a díszletet.
Ha nem is rekordok könyvébe illő hatvanegynéhány, de már hat esztendeje, 2013-ban pedig úgy döntött a briliáns nevettetőkből álló Mischief Theatre – még ha természetesen nem pont ez volt is a szándékuk, csak én értékelem utólag így az eredményt – , hogy megteremti a legtökéletesebb ellenpontját, kiegészítőjét és betetőzőjét annak a színházi élménynek, amelyet Az egérfogó adhat a WestEnden. Vették a darab – és persze nem feltétlenül csak ez, hanem számtalan másik bűnűgyi történet – helyszínét, hangulatát és jól ismert alapszituációját, és megalkották a Gyilkosság a Haversham kastélyban című, hamisítatlan krimit, amely 1922-ben játszódik egy jellegzetesen angolszász uradalomban, a tehetős Charles Haversham hóvihar miatt a világtól elzárt birtokán… De ha csak ennyit tettek volna, a The Play That Goes Wrong című előadásuk feltehetően nem volna 2014-es debütálása óta a Duchess Theatre-ben a WestEnden futó egyik legfrenetikusabb siker. Az alkotók ugyanis hatalmasat csavartak a történeten, és a klasszikus gyilkossági rejtély helyett azt állították – illetve időnként inkább lökték, fektették, vonszolták, de leginkább ejtették és törték-zúzták – színpadra, hogyan próbálja egy végtelenül amatőr, de azon túl is leírhatatlanul szerencsétlen társulat bemutatni a Christie-t idéző darabot, és ebbéli szándékukban hogyan vallanak kudarcot minden elképzelhető és elképzelhetetlen szinten.
A bravúros szerep-a-szerepben, színház-a-színházban felállás során Chris Bean, a lelkes és elhivatott társulatvezető minden igyekezete ellenére, ahogy az angol cím is elárulja, minden, ami elromolhat, kiegészülve azzal, ami elvileg nem romolhatna el, el is romlik. Spoilerek tucatja nélkül nem is igen van lehetőség arra, hogy érzékeltesse az ember, mire is vonatkozhat ez a bizonyos minden, elég az hozzá, hogy nincs az a színészi és emberi alkalmatlanságból, szövegtévesztésből, rosszul megválasztott kellékből és díszletelemből vagy pusztán színtiszta balszerencséből adódó hiba, amely ne fordulna elő a pokoli(an szórakoztató) két felvonás során, totális katasztrófává téve az előadást és katasztrófa sújtotta vidékké alakítva a színpadot. A legapróbb részletekig maximális precizitással megtervezett és kivitelezett előadásban – példaként hadd idézzem csak a fikciós társulat korábbi bemutatóinak sajtóvisszhangját bemutató szóróanyagokat olyan önmagukért beszélő gyöngyszemekkel, mint A nyomorult (sic!) című nagyszabású produkció leírása, vagy a közönséget a játékba már az első pillanattól maximálisan bevonó nyitányt, amelynek köszönhetően a The Crown című nagy sikerű sorozatból is ismert főszereplővel, a Chris Beant alakító Patrick Warnerrel is szóba elegyedhettünk – brillíroznak a színészek. Azt pedig, hogy a háttérben ki mindenki és mennyit dolgozik azért, hogy a teljes összeomlás ilyen óraműpontossággal mehessen végbe, csak sejthetjük. A legjobb komédiának járó Laurence Olivier-díjon és számos más fontos elismerésen túl a legjobb fokmérője a sikernek talán az, hogy az angol színházak tapsrend alatt meglehetősen fegyelmezett, visszatapsolást vagy vastapsot nemigen ismerő közönsége füttykoncerttel, ovációval, szűnni nem akaró tapsviharral ünnepelte a nem mindennapi bravúrt végrehajtó, komoly testi és szellemi energiákat mozgósító stábot. Merthogy a sokszor kifejezetten fizikai jellegű poénok tizedannyira sem volnának viccesek, nem törölgetné folyamatosan a könnyeit az egész nézőtér, ha a kettős szerepeiket bravúrosan alakító színészek jó ízlése, a karakterben maradni igyekvő karakterek bája nem hatná át az egész félre- és közben remekül sikerült előadást. Henry Lewis, Jonathan Sayer és Henry Shields drámáját Mark Bell rendezte meg és Edward Judge, Katie Bernstein, Patrick Warner, Jason Callender, Edward Howells, Graeme Rooney, Alastair Kirton és Meg Mortell játsszák ilyen fantasztikusan. Ha valaki egymás után szeretné látni egy műfaj apoteózisát majd tökéletes dekonstrukcióját, nincs annál jobb módszer, mint a The Mousetrap és a The Play That Goes Wrong párosítása.
Nem is fájdítanám ezzel senki szívét, ha nem lenne már ez utóbbi előadás is elérhető itthon, magyar nyelven: a Centrál Színház Ma este megbukunk címen játssza illusztris szereplőgárdával, Ágoston Katalin, Botos Éva, Cserna Antal, Janicsek Péter, Katona László, Mészáros András, Rada Bálint és Schmied Zoltán ríkatják meg a nevetéstől a nézőket.
Ráadásul egyedülálló módon a magyarországi előadást is az eredeti stáb vitte színre. Mark Bell viszont annyit kétségtelenül változtatott a rendezésen, hogy az annak is tartogasson meglepetéseket, aki ismeri a londoni előzményeket. Nem Trevor, azaz Tibor, a darabbéli világosító magyar popkulturális hátteret tükröző zenei ízlése jelenti az egyetlen különbséget az angliai verzióhoz képest: bár a többi differencia kevésbé markáns, mint az, hogy a Duran Duran zenéje helyett Magyarországon egy Neoton-sláger válik véletlenül a show részévé. A Centrál Színház produkciójában Bell az itt színpadra lépő színészek tehetségét és adottságait aknázza ki: így lesz például a közönség legkisebb visszajelzésétől is megrészegülő, így a jeleneteket a ripacskodásával sorra szabotáló Maxből (magyarul: Márk) Katona László megformálásában még sokkal szeretetreméltóbb figura, aki nem önteltségből szomjazza annyira az elismerést, hogy sokszor a cselekményt is kész legyen megakasztani a magánszámaival, hanem azért fürdőzik benne olyan boldogan és hitetlenkedve, mert egyébként annyira félszeg, hogy úgy kell a színpadra lökdösni.
De mielőtt mégis beleesnék abba a hibába, hogy túlságosan sokat lőnék le az egymás után sorjázó vizuális és verbális poénok közül, arra szorítkozom inkább, hogy leszögezem: akár színház-történeti kalandozást, akár felhőtlen derűt írtak fel valakinek receptre, ezeken az ugyanannak az érmének a két különböző oldalát megcsillogtató előadásokon garantáltan be lehet váltani a rendelvényt.
Szöveg: Verasztó Annamária
Illusztráció: Csorba Gergely