Gondolataim a Nobel-díjas belorusz írónőről.
Ukrán és belorusz szülőktől jött világra, immáron 71 évvel ezelőtt. Belarusz állampolgára. A „WIKIPEDIA”, azt írja róla, hogy író, újságíró, dokumentumfilm forgatókönyv író. 2015-ben munkásságáért, megkapta az irodalmi Nobel Díjat. Mint, kissé patetikusan, de találóan írják róla: „Művei a szovjet és a posztszovjet emberek érzelmi történeteinek irodalmi krónikái.” 2000-ben az ICORN (International Cities of Refuge Network) úgy ítélte meg, hogy Párizsban biztosít neki és munkásságának menedéket, az akkoriban „Európa utolsó diktátoraként” emlegetett Lukashenko elnök vezényelte Belarusztól távol. 2011-ben azonban visszatért hazájába, Fehéroroszországba.
Nem lehet őt belorusz ellenzékiként aposztrofálni, hiszen nem politikával, hanem az „emberrel” – mint a politika áldozatával foglalkozik. Azt a nyers valóságot írta és írja meg, amit mindenki ismer ugyan, aki azt a világot éli – de ódzkodik a felemlegetéstől, emlékezetét, szép csendben, a generációk és az idő gyógyító hömpölygésére bízza. Nem szeretnek arrafelé hosszan emlékezni a rosszra. A köznyugalom előbbre van a szenzációnál. Az orosz ember/lélek (s ide sorolom mindazokat, akik megélték a szovjetet, akik a nagy „népek olvasztótégelyében” egy irányt vettek – ukránok, beloruszok és egyéb, mára már hontalannak minősített balti országokban rekedt orosz ajkúak stb.) nem szeretnek panaszkodni. Ha megkérdezik őket, hogyan vannak – röviden annyit szoktak válaszolni: „normálisan – minden rendben” (нормально). A kérdezőnek pedig, az intonációból kell kihámoznia, hogy valójában, mi is a helyzet. amikor pedig már valaki, nagyon az alján van, csak annyit mond „nem fontos”. (не важно!) Mi több, az orosz nyelvben van egy ilyen melléknév, hogy valaki „nem fontos állapotban” (неважное самочувствие) van. Sőt! még azt sem nagyon szeretik, aki panaszkodik.
Alexievicset Belaruszban, távolról sem övezi olyan pátosz, amilyet a nyugati sajtó, nyugati irodalmi körök és politikai fontoskodók szántak neki. Tisztelik, elismerik, magukénak tartják – de ennyi. Néha, felmerül bennem a kérdés: valójában a munkássága kapta-e a neves nemzetközi elismerést, vagy az, a szellemiség, amit a Nyugat egyfajta ellenzékiségnek minősít? Aki elolvassa könyveit, meggyőződhet arról, hogy a történetek végén feltett kérdések, örökre megválaszolatlanok maradnak. Nem ítélkezik, nem lázad, nem támad. Sejtetni engedi azt a választ, ami mindenkiben a saját vehemenciája és ideológiai beállítottságának megfelelően fogalmazódik meg. Meglátásom szerint Alexievics munkáságát éppen azért illeti elismerés, mert feltette és felvállalta ezeket a kérdéseket, olyan körülmények között –akár a szovjet, akár a mai kor – amikor, a saját érdekében többnyire mindenki hallgat.
Nemrégiben az Örkény színházban „Second hand – Szovjet idők” címmel (Bagossy László és Kovács D. Dániel) egyfajta digest-válogatás került bemutatásra Alexievics írásainak felhasználásával. Volt szerencsém megnézni, a végzős hallgatók, a harmadéves rendezőosztály, valamint az Örkény kiváló színészeinek közös munkáját. A nemrégiben hazautazott Alexandr Hajnovski, Belarusz volt nagykövete lepett meg egy tiszteletjeggyel, s vele néztük végig az előadást. A nagykövet úr jól beszél ugyan magyarul, de nyelvtudása távolról sem tökéletes. Őszinte leszek: sokszor örültem is, hogy nem értette, a magyar szleng fondorlataival kifejezett, már-már ruszofóbiába hajló megnyilvánulásokat, illetve a sokszor bugyutaságig bagatellizált orosz ember, s vele együtt lelki világa kifigurázását. Úgy vélem, Alexievicsnek sem ez volt a célja munkáival. A színdarab, egyébként nézhető volt, és többnyire nem rugaszkodott el – az akkori, de talán a mai orosz – valóságtól sem. Nagykövet úr is pozitívan értékelte, bár finoman megjegyezte, hogy bizonyos részeknél elvesztette a fonalat… Azt hiszem, ezt a fonalat sokszor mi, magyarok sem mindig találjuk meg.
Az alábbiakban, nyers fordításban osztom meg veletek az írónő beszédét a Nobel-díj átvételekor, mely valójában egy pár mondatos összefoglalása könyveinek, filozófiájának és eddigi munkásságának.
Szvetlana Alexievics beszéde a Nobel-díj átvételekor
- december 07.
Az elvesztett csatáról
Nem egyedül állok ezen a tribünön… Körülöttem száz és száz hang, melyek mindig velem vannak. Gyerekkorom óta.
Faluban nőttem fel. Mi, gyerekek, szerettünk az utcán játszani, de este, mint mágnes vonzott bennünket a pad, ahová a környékbeli házakból, viskókból – ahogyan felénk mondják: a megfáradt vénasszonyok – gyülekeztek. Egyikőjüknek sem volt férje, apja, bátyja, én nem is emlékszem férfira a háború után a falunkban – A II. Világháború alatt Belaruszban, a fronton és a partizán mozgalomban, minden negyedik belorusz meghalt. Gyermek-világunk a háború után telt – ez a nők és asszonyok világa volt. Legjobban az maradt meg bennem, hogy a szebbik nem képviselői, nem a halálról, hanem a szerelemről meséltek. Elmondták, hogyan búcsúztak el szerelmüktől az utolsó napon, hogyan várták őket, hogyan várják még ma is. Már évek teltek el azóta, de ők, még mindig vártak: „… akár kéz nélkül, láb nélkül, de jöjjön vissza, én a karjaimban fogom hordozni”. Kéz… és láb nélkül… Nekem úgy tűnik, gyermek korom óta tudtam, hogy mi is az a szerelem… Íme néhány szomorú melódia, a kórusból, melyek még ma is a fülemben csengenek…
Első hang:
„Miért kell neked erről tudnod? Ez olyan szomorú. Én, háborúban ismertem meg a férjemet. Tankos voltam. Berlinig elmentem. Emlékszem, mikor álltunk a Reistag-nál, ő még nem volt a férjem, nem is ismertem, és azt mondta nekem: házasodjunk össze, én téged szeretlek. Én úgy megsértődtem ezekre a szavakra akkor – mi, a koszos, poros, véres háborúban és én, az egyedüli nő. Úgy feleltem neki: „te előbb csinálj belőlem nőt: adj virágot, mondj simogató szavakat, és én összeszedem magam és varrok magamnak egy szép ruhát.” Abban a pillanatban, úgy gondoltam, akár, még meg is tudtam volna őt ütni, úgy meg voltam sértődve. Ő, mind ezt megérezhette, mert elfintorodott és azt láttam, hogy az arc ráncaiban megjelent egy könnycsepp. „Jó, férjhez megyek hozzád” – mondtam egyszerűen… magam se hittem, amit mondtam… Körülöttünk por, törmelék, egyszóval, háború volt mindenütt…”
Második hang:
„A Csernobili atomerőműtől nem messze laktunk. konyhán dolgoztam, kalácsot sütöttünk. A férjem tűzoltó volt. Éppen csak összeházasodtunk, még kézen fogva jártunk a boltba. Azon a napon, mikor a reaktor felrobbant, férjem a tűzoltóságon volt ügyeletben. Amikor riasztották őket, saját hétköznapi ruhájában vitték ki őket a felrobbant atomerőműhöz, semmilyen védőruházatot nem adtak nekik. Így éltünk… tudjátok… Egész éjjel oltották a tüzet és olyan mennyiségű sugárzást kaptak, ami összeférhetetlen az élettel. Reggel, Moszkvába szállították őket repülőgéppel. Súlyos sugárfertőzés… az ember, mindössze néhány hetet élt még ilyen állapotban… Az én férjem erős, sportember volt – utoljára halt meg.
Amikor elmenetem hozzá a kórházba, csak annyit mondtak, hogy egy speciális kamrában van és oda senkit nem engedhetnek be. „De, én szeretem őt – kérleltem, hogy engedjenek be. – őket ott katonák vigyázzák, mit gondolsz te? – „de én szeretem” – hajtogattam. Aztán meggyőztek: „Ez már nem a te szerelmed, hanem objektum, amelyet sugár mentesíteni kell. Érted?” Én csak azt hajtogattam: „szeretem, szeretem…” Éjszaka, a tűz-létrán felmásztam hozzá… Vagy egy másik este, az őröknek adtam pénzt, hogy beengedjenek hozzá… De, nem hagytam magára, egészen a végéig vele voltam… Halála után… néhány hónap múlva kislányt szültem, mindössze néhány napig élt. Ő… Mi, úgy vártuk ezt a gyereket, és én megöltem őt… Ugyanakkor, megmentetett engem, azzal, hogy magra vette az összes sugárzást, amit én kaptam. Az a kis csöppség… De, én mindkettőjüket szerettem… Meg lehet ölni a másikat? Miért van egymás mellett a szerelem – és a halál? Ezek mindig együtt vannak. Ki magyarázza ezt meg nekem? Térden állva könyörgök…”
Harmadik hang:
„Amikor én először öltem meg egy németet… Tíz éves voltam, és a partizánok elvittek magukkal egy bevetésre. Ez a német, sérülten feküdt… Azt az utasítást kaptam, hogy menjek és vegyem el a pisztolyát. Odafutottam. A német, két kezével belekapaszkodott a pisztolyába és az arcom előtt hadonászott vele. De, nem sikerült lőnie, mert én megelőztem… Nem ijedtem meg, hogy megöltem őt… Ha háborúban, nem is emlékeztem rá többé. Körülöttem rengeteg megölt ember volt, halottak között éltünk. Nagyon elcsodálkoztam, mikor évekkel később, ez a német megjelent az álmomban. Váratlan volt… Az álmom vissza-visszatért… Úgy tűnt, mintha repülnék, de ő nem enged. Felemelkedek… és ő utánam nyúl és nem enged… visszahúz, és mindketten visszaesünk a földre. Én pedig valami gödörbe esek bele folyamatosan. Ő pedig nem enged felállni, kimászni… Miatta nem tudok elrepülni… Hosszú éveken keresztül, állandóan ugyanaz az állom… Nem tudtam elmesélni a fiamnak. Ő még kicsi volt – én nem vagyok rá képes, inkább mesét meséltem neki. Azóta felnőtt a fiam, de én még mindig nem vagyok képes elmesélni neki a történteket…”
Gustav Flaubert, magáról beszélt, hogy ő ember – tollpihe, én azt tudom mondani magamról, hogy én ember vagyok – fül. Amikor megyek az utcán és odavetődnek hozzám szavak, kifejezések, kiáltások, én azt gondolom: hány regény illan el nyomtalanul az időben. A sötétségben. Az ember életének van egy része – amelyet a beszélgetések során, nem sikerül átültetni az irodalomba. Mi, egyelőre nem értékeljük ezt, nem csodálkozunk és nem lepődünk meg rajta. Nos, engem ez a rész fogott meg, és ez ejtett rabságba. Én szeretem, ahogyan beszélnek az emberek… Szeretem a magányos emberi hangot. Ez az én legnagyobb szerelmem és a félelmem is.
Az én utam, míg ehhez a tribünhöz értem, nagyon hosszú volt, majdnem negyven év – embertől, az emberig, a hangtól, a hangig. Nem mondom, hogy mindig volt-e erőm haladni ezen azúton – sokszor, megijedtem és sok ember megijesztett, megtapasztaltam a csodálkozást és az undort, sokszor, el akartam felejteni, amit hallottam, vissza akartam térni ahhoz a ponthoz, amikor a szavak még nem hangzottak el. Máskor pedig, szerettem volna sírni az örömtől, hogy milyen csodálatosnak láttam az embert.
Egy olyan országban éltem, ahol gyerek kortól kezdve arra neveltek, hogyan kell meghalni. Tanították a halált. Nekünk azt mondták, az ember azért él, hogy átadja magát, égjen, feláldozza önmagát. Arra sarkaltak, hogy szeressük az embert fegyverrel. Ha én más országban születek, nem tudtam volna bejárni ezt az utat. Kegyetlen düh, az ilyen ellen oltást kellene bevezetni. Mi hóhérok és áldozatok között nőttünk fel. Meglehet szüleink nem mondtak el mindent, vagy éppen, eltitkolták előlünk az egészet, de a mi gyerekkorunk levegője ezzel volt megfertőzve. A düh mindig fürkészett körülöttünk.
Öt könyvet írtam, de nekem úgy tűnik, ez mind, egy könyv. Könyv egy utópia története…
Varlam Shalamov azt írta: „Egy hatalmas, elvesztett ütközet résztvevője voltam, melyet az emberiség megújulásáért vívtunk.” Én visszaidézem ezt a csatát, a győzelmét és összeomlását. Hogyan szerettek volna „Égi Királyságot” felépíteni a földön. Mennyeket! Nap városát! Azután, úgy végződött, hogy tengernyi vér, és milliónyi elvesztett emberi élet.
Volt idő, mikor a XX. század egyetlen politikai elmélete sem volt hasonlítható a kommunizmus ideológiájához (A Nagy Októberi Forradalommal, mint szimbólummal), melynél semmi sem vonzotta erőssebben és fényesebben a nyugati szellemiséget és embereket az egész világon.
Raymond Aron, az orosz forradalmat úgy nevezte, hogy a „A szellemiség ópiuma”. Maga a kommunizmus gondolata, legalább kétezer éves. Megtalálhatjuk Platónnál, – Arisztotelész Államformatanában – azokban az álmokban, melyek arról szólnak, hogy „minden közös lesz”… Thomas More utópiáiban, Tomasso Campanellánál… Később, San Simonnál, Fourier-nél, Owen-nél. Az orosz lélekben van valami olyasmi, ami ezeket az álmokat valóra szerette volna váltani.
Húsz évvel ezelőtt, mi elbúcsúztattuk a „vörös” birodalmat, átkokkal és könnyekkel. Ma már nyugodtan nézhetünk vissza a közelmúlt történetére, mint történelmi leckére. Ez fontos, mert a szocializmusról folytatott viták, mind a mai napin nem nyugodtak el. Felnőtt egy új generáció, amely fejében már egy egészen más világ képe alakult ki, és egyre több fiatal kezdi ismét olvasni Marxot és Lenint. Az orosz városokban Sztálin múzeumokat nyitnak, emlékművet emelnek neki. A „vörös” birodalom már nem létezik, de a „vörös” ember tovább él. Folytatódik.
Apám nem rég halt meg, élete végéig meggyőződéses kommunista volt. Eltemette a pártkönyvét. Én sokszor nem tudom kiejteni azt a szót, hogy „szavok” (fordításba: a seprű, illetve a szovjet rendszer szleng, pejoratív megnevezése. a szerk.), hiszen, akkor az apámat és a hozzám közel állókat kellene így neveznem. Barátokat. Ők, mind onnan, a szocializmusból valók. Köztük sok az álmodozó. Romantikázók. Ma úgy nevezik őket, hogy – a romantika, a nosztalgia rabjai. Az utópia rabjai. Én úgy gondolom, hogy mindegyikük tudott volna egy másik életet élni, de ők a szovjetet élték meg. Miért? A választ hosszan kerestem – bejártam a hatalmas országot, melyet még úgy hívtak, hogy Szovjetunió, ezernyi felvételt készítettem. Az, valahol szocializmus volt, de a mi életünk is. Apró és hatalmas daraboban gyűjtöttem össze a szocializmus „házi” és „belső” történelmét. Ahogyan az emberek lelkében élt.
Engem ez a kis terület fogott meg – ember… egy ember. A valóságban, minden ott történik. Közvetlen a háború után, Theodor Adorno ekképpen fejezte ki megdöbbenését: „Auschwitz után verset írni – rablás”. Tanárom, Ales Adamovics, kinek nevét nagy köszönet kíséretében szeretném itt megemlíteni, úgy vélte, a XX. század borzalmairól írni, kegyeletsértés. Ott nem lehet fantáziálni. Az igazságot kell adni, a maga valóságában. A „leg irodalmibb” formát megkövetelve. A szemtanúnak kell elmondania. Említhetjük akár Nietzsche gondolatait is, hogy egy művész sem viseli el a valóságot. Nem tudja átadni azt.
Engem, gyakran nyugtalanít az a gondolat, hogy az igazság nem fér el egy szívben és egy észben. Hogy az igazság, szét van törve, sok, különböző darabban van, és szét van szórva a világban. Dosztojevszkij azt mondta, hogy az emberiségnek sokkal több gondolata van önmagáról, mint amennyit az irodalomban le tudnak írni. Mit teszek én? Én összegyűjtöm a hétköznapi érzéseket, gondolatokat, szavakat. Gyűjtögetem a korom életét.
Engem a lélek történelme érdekel. A lélek élete. Az, amit a nagy történelem többnyire kihagy, lekicsinyel. A mellőzött történelemmel foglalkozom. Nem egyszer hallottam és hallom, hogy ez nem is igazán irodalom, hanem dokumentalizmus. Mi ma az irodalom? Hogyan válaszolnánk a kérdésre? Gyorsabban élünk, mint valaha. A tartalom széttépi a formát. Összetöri, megváltoztatja azt. Minden a saját forrásából fakad: a zene, a képzőművészet, és a dokumentumokból a szavak szinte kiszakadnak. Nincs határ a tények és fantazmagóriák között, az egyik átfolyik a másikba. Még a szemtanúk sem hitelesek. Az ember, mikor elmond valamit, hozzákölt, harcol az idővel, mint szobrász a márvánnyal. Ő egyszerre színész és alkotó.
Engem a kisember érdekel. A nagy – kisember, én úgy mondanám, azért, mert az ő szenvedéseit felnagyítják. Könyveimben ő mondja el a saját, kis történelmét, és ezen keresztül elmeséli a nagy történelmet is. Ami velünk megtörtént és megtörténik, az nincs feldolgozva, csak akkor, mikor megfogalmazzuk és kimondjuk. Kezdetként annyit, hogy kimondjuk. Mindaddig félünk ettől, míg fel nem dolgozzuk a múltunkat. Dosztojevszkij Ördögök c. művében Satov azt mondja Sztavroginnak, a beszéde előtt: „mi két lény vagyunk, aki a végtelenségbe tart… utoljára ebben a világban. Emberi hangot üssetek meg! Legalább egyszer emberi hangon beszéljetek!” körülbelül, így kezdődnek a beszélgetések az én hőseimmel is. Természetesen, az ember a saját valóságából beszél és nem valami kigondolt világból! Az emberi lélekhez nagyon nehéz hozzáférni, hiszen a század babonáival, félelmeivel, és átveréseivel van össze szemetelve. A televízióval, az újságokkal.
Szeretnék elővenni néhány oldalt a naplómból, hogy megmutassam, hogyan mozgott az idő… hogyan halt meg az eszme… hogyan mentem a nyomában…
- – 1985.
Könyvet írok a háborúról. Miért a háborúról? Azért, mert mi háborús emberek vagyunk – mi vagy harcoltunk, vagy készültünk a harcra. Ha meggondoljuk, mi mindannyian harcosokként gondolkodunk. Az utcán, otthon. Ezért ilyen olcsó nálunk az emberi élet. Minden, mint a háborúban.
Gyanakvással kezdtem. Még egy könyv a háborúról… minek? Egyszer egy újságírói kiküldetésem során találkoztam egy asszonnyal, ápolóként szolgált a háborúban. Elmesélte: Télen, a Ladoga tó jegén mentek, az ellenség meglátta őket és lőni kezdett rájuk. A lovak és az emberek bemerültek a jég alá. Mindez éjszaka történt. Ösztönösen magához ragadott egy sebesültet és gépiesen vonszolni kezdte a part felé. „Vonszoltam a sötétben a vizes, meztelen testet, gondoltam, letéphettem róla a ruhát, – mesélte – a parton vette csak észre, hogy egy hatalmas halat cipelt ki a tóból. Káromkodott egy hatalmasat – az emberek szenvednek, de az állatok, madarak, a halak miért?
Később, másik utam során, egy másik ápolónő elmesélte, hogy az ütközetben, egy sérült német katonát vonszolt be a bombatölcsérbe. Azt, hogy német, már csak a gödör mélyén vette észre, eltörött a lába és ömlött belőle a vér. Hiszen, ez ellenség! Mit csináljak? Ott fent, a mieink halnak meg! Ő mégis ellátta a németet és tovább kúszott. Becibált a bomba szakította mélyedésbe egy eszméletlen orosz katonát is. Mikor, az magához tért, rárontott a német katonára, meg akarta ölni. Erre, a német is magához tért, a gépfegyveréhez kapott és minden erejét összeszedve, nekiesett az orosznak. „Mindkettőt képen vágtam. A lábaik – emlékezett – vérben. A vér összekeveredett.”
Ez háború volt, amelyet én nem ismertem. Asszonyok háborúja. Nem a hősökről szólt. Nem arról, hogy az egyik ember, hősiesen, hogyan ölte meg a másikat. Emlékszem, mikor egy asszony jajveszékelve mesélte: „Mész az ütközet után a mezőn. Ők ott fekszenek… Mind fiatal, olyan szépek. Fekszenek és az eget nézik. Azokat és ezeket is sajnálom.” Ez, az „ezek és azok” súgta meg nekem, miről is fog szólni a könyvem. Arról, hogy a háború gyilkosság. Ez így maradt meg az asszonyi emlékezetben. Az ember, pár perce, még mosolygott, dohányzott – és most, nincs is. Főleg a nők beszélnek az eltűnésről, arról, hogy a háborúban milyen gyorsan válnak a dolgok semmivé. Az ember és az emberi idő. Igen, ők maguk kéredzkedtek a frontra, 17-18 évesen, de ölni nem akartak. Meghalni viszont készek voltak. Meghalni a hazáért. A történelemből kitörölhetetlenül – és Sztálin elvtársért.
A könyvet két évig nem adták ki, egészen a Peresztrojkáig. Gorbacsovig. „A maga könyve után senki nem megy háborúba – mondta a szerkesztő – A maga háborúja borzalmas. Magának miért nincsenek hősei?” Nem a hősöket kerestem. Elmondások után jegyeztem le a történelmet, meg nem említve a szemtanút, a résztvevőt. Róla senki, soha nem kérdezett. Arról, hogy mit gondolnak az emberek, az egyszerű emberek a nagy eszmékről – mi nem tudjuk. Közvetlen a harcok után, az ember elmesélt egy háborút, évekkel később egy másikat, természetesen, rengeteg dolog megváltozik az elbeszélésben, hiszen ő elraktározza élete minden elemét. Önmagát, teljes egészében. Azt, hogy miként élt ezekben az években, mit olvasott, látott, kivel találkozott. Miben hisz. Végül boldog, vagy nem. Dokumentumok – élő dolgok, melyek velünk együtt változnak…
Meggyőződésem, hogy olyan lányok – asszonyok, mint az 1941-es év lányai, többé nem lesznek. Ez volt a „vörös” eszme csúcspontja, még talán magasabb is, mit a forradalom és Lenin. Az ő győzelmük eltakarja a „GULAG”-ot. Én végtelenül szeretem ezeket a lányokat. Velük nem lehetett beszélni Sztálinról, arról, hogy a győzelem után a bátrak győztes csapata, hogyan és miért vonult Szibéria felé, azokkal, akik fel merték emelni szavukat. A többi? hazatért és hallgatott. Egyszer, azt hallottam: „Csak a háborúban voltunk szabadok. A szolgálatban.”
A mi legfontosabb tőkénk – a szenvedés. Nem az olaj, nem a gáz – a szenvedés. Ez az egyetlen, amit mindig sikerül kitermelnünk. Folyamatosan keresem a választ: A mi szenvedésünk, miért nem válik soha szabadsággá? Nem igaz, hogy haszontalan lenne a szenvedés? Igaza volt Csaadaevnek: Oroszország – az ország, emlékezet nélkül, a totális amnézia tere, ártatlan alkotás a kritikák és megnyilvánulások számára. A nagy könyvek a lábunk alatt hevernek…
1989.
Kabulban jártam. Nem akartam többé a háborúról írni. Ennek ellenére, egy valóságos háborúban találtam magam. Az akkori „Pravda” újságból: „Mi segítünk a testvéri Afganisztánnak a szocializmus építésében.” Mindenütt a háború népe, a háború részletei. A háború ideje. Tegnap, nem vittek el a csatába: „Maradjon a szállodában asszonyom. Vigyázzon magára.” Ültem a szállodában és azon töprengtem: van valami erkölcstelen abban, hogy mások hősiességét, kiállását bámulod. A második héten már nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy itt háború zajlik – a férfi társadalom újjászületése, számomra ez felfoghatatlan. A háború hétköznapisága eluralkodott. Felfedeztem, hogy a fegyverek csodálatosak: géppisztolyok, aknák, tankok. Az ember rengeteget gondolkozott azon, hogy tudja megölni a másik embert. Örök vita a valóság és a szépség között. Megmutattak nekem egy új, olasz aknát, az én női reakcióm az volt: „Szép. Miért szép?” A katonák nyelvén elmagyarázták, amennyiben erre az aknára valaki ráhajt, vagy rálép, így ni… ilyen szögben… az emberből egy fél vödörnyi hús-cafat marad. Itt, a nem normális dolgokról úgy beszélnek, mint a normálisról, ez magától értetődő. Hiszen, háború… Senki nem bolondul meg ettől a képtől, hogy íme a földön fekszik egy ember, nem katasztrófa, megölték, nem kő esett rá, hanem egy másik ember végzett vele.
Láttam a „fekete tulipán” berakását (repülőgép, mellyel haza szállítják a hősi halottak lezárt koporsóit.). A halottakat, gyakran régi, még a negyvenes évekből származó katonai egyenruhába öltöztetik, élre vasaltan, megesik, hogy nincs elég egyenruha. A katonák, egymás között beszélték: „A hűtőkamrába friss halottakat hoztak. Mintha áporodott disznóhús szaga lenne.” Erről írni fogok. Félek, otthon nem fogják elhinni. A mi újságjainkban a barátság fasoráról írnak, melyeket a szovjet katonák ültetnek.
Beszélgettem a srácokkal. Sokan önkéntesként érkeztek. Kéredzkedtek az ítéletre. Azt figyeltem meg, hogy többségében értelmiségi családból jöttek – tanárok, orvosok, könyvtárosok – egyszóval könyvbéli emberek. Őszintén szerettek volna segíteni az afgán népnek, a szocializmust építeni. Ma röhögnek önmagukon. Megmutatták nekem azt a helyet a repülőtéren, ahol a lezárt koporsók százai sorakoztak, titokzatosan fénylettek a napon. A tiszt, aki elkísért, nem tudta magában tartani: „Talán, az én koporsóm is ott van… berakják ide… Miért harcolok én itt?” Ekkor, megijedt a saját szavaitól: „Ezt ugye nem veszi fel”.
Akkor éjszaka halottakkal álmodtam, mindegyiknek csodálkozó arca volt: hogyan lehetek én meggyilkolt? Nem igaz, hogy megöltek?
Ápolónőkkel együtt mentem el egy kórházba, ahol sebesült afgán civileket ápoltak, a gyerekeknek ajándékot vittünk. Gyerekjátékokat, cukorkát, süteményt. Vittem magammal öt plüss macit. Megérkeztünk a kórházba – egy hosszú barak, az ágynemű mindössze egy lepedő. Odajött hozzám egy fiatal afgán lány, a karján egy gyerekkel, valamit mondani akart, az utóbbi tíz év során mindenki megtanult valamennyit oroszul, én oda adtam a gyereknek egy játékot, ő nem a kezével, hanem a fogaival vette át. „miért a fogaival” – kérdeztem meglepetten. Az afgán lány felemelte a lepedőt, és én láttam, hogy a csöppnyi gyereknek nincsenek karjai. „Ezek a te orosz bombáid” – mondta. Én megszédültem, valaki elkapott… Láttam, amint a mi szőnyegbombáink hullanak és a falut felszántott földdel teszik egyenlővé.
Voltam egy afgán temetőben, olyan hosszú volt, mint egy falu. Valahol a temető közepén egy afgán asszony keservesen jajveszékelt. Emlékeztem, hogy valahol Minszk környékén, mikor hozták a lezárt koporsót, milyen keservesen sírt az anya. Ez nem emberi sírás volt és nem állati… Valami hasonló volt ahhoz, amelyet én a kabuli temetőben hallottam…
Bevallom, nem egyből szabadultam fel. Én őszinte voltam a hőseimmel és ők megbíztak bennem. Mindegyikőnknek meg volt a maga útja a felszabaduláshoz. Afganisztán előtt, én hittem az ember arcú szocializmusban. Onnan visszatérve, megszabadultam minden illúziótól. „Bocsáss meg nekem apám, – mondottam, mikor találkoztunk, – te engem úgy neveltél, hogy higgyek a kommunizmus ideájában, de elég csak egyszer látni, hogy a nemrég még iskolapadban ülő gyerekek, akiket ti anyával tanítottatok (a szüleim vidéki tanítók voltak), idegen földön számukra teljesen ismeretlen embereket öldökölnek. Kívánom, hogy minden szavad elporladjon! Mi – gyilkosok vagyunk, apa, érted?” Apám elsírta magát.
Afganisztánból sok felszabadult embert tért haza. De ismerek ellenkező esetet is. Egyszer, ott Afganisztánban egy srác odavetette nekem: „mit értesz te, asszony ebből a háborúból? Az emberek valóban úgy halnak meg, mint a könyvekben, vagy a filmen? Ott szépen hallnak meg, tegnap megölték egy barátomat, golyót kapott a fejébe. Még, vagy tíz métert szaladt és próbálta összeszedni az agyát…” Hét év elteltével, ez a srác – sikeres üzletember, szereti elmesélni afganisztáni élményeit. – Felhívott: „Mire valók a te könyveid? Azok túlzottan borzalmasak”. Ez már más ember volt, nem az, akivel, anno a halál közepette találkoztam, és aki nem akart húsz évesen meghalni…
Kérdeztem magam, milyen könyvet szerettem volna írni a háborúról. Arról az emberről szerettem volna írni, aki nem lő, nem képes lelőni az embertársát, akinek még a háború gondolata is szenvedést hoz. Hol van ő? Vele nem találkoztam.
- – 1997.
Az orosz irodalom attól érdekes, hogy az egyetlen a világon, amely írni tud arról a sajátos tapasztalatról, amin keresztül vergődött ez a hatalmas ország. Gyakran kérdezik tőlem: Miért ír maga mindig a tragédiákról? Azért, mert mi így élünk. Bár, most különböző országokban élünk, de mindenütt a „vörös” ember él. Abból az életből, azokkal az emlékezetekkel.
Sokáig nem akartam írni Csernobilról. Nem tudtam, miként írjak róla, milyen eszközzel és hogyan fogjak hozzá? Az én kis, sokat szenvedett európai országom, melyről korábban a világ szinte semmit sem tudott, egyszerre csak a világ minden nyelvén beszélni kezdtek, és mi beloruszok csernobili áldozatokká váltunk. Első alkalommal bolygatták meg azt, ami addig sérthetetlennek tűnt. Világossá vált: a kommunizmus, a nemzeti és új vallási kihívásokon kívül, eddig még soha nem látott bősz és totális elemekkel fogunk szembenézni. Csernobil után valami már derengeni kezdett…
Emlékezetemben annyi maradt meg, hogy egy öreg taxis hatalmasat káromkodott, mikor egy galamb repült a szélvédő üvegére: „Naponta, két-három madár is nekivágódik. Az újságokban pedig azt írják, hogy kézben tartják az eseményeket.”
A város parkjaiban összeszedték a lehullott leveleket és elszállították a városon túlra, ott temették el őket. Felfejtették a fertőzött földdarabokat és azt is eltemették – földet temettek a földbe. Temették a fákat, a füvet. Valahogy, mindenkinek őrült arca volt.
Egy öreg méhész mesélte: „Kimentem reggel a kertbe, valahogy, valami hiányzott, az ismerős hangok. Egyetlen méh sincs… Nem hallottam egyetlen méhzümmögést sem. Egyet sem! Mi ez? És a második napra és a harmadik napra sem repültek ki… Aztán hallottuk a hírt, hogy robbanás történt – az atomerőműben, ami a közelünkben van. Sokáig semmiről sem tudtunk. A méhek tudták, mi nem.”
A Csernobilról szóló hírek távirati stílusban, mint hadi tudósítások érkeztek: robbanás, hősök, katonák, kitelepítés… Magában az erőműben a KGB dolgozott. Kémeket és diverzánsokat kerestek, olyan híek terjengtek, hogy a szerencsétlenség – a nyugati elhárítás tervezett akciója volt, hogy rést üssenek a szocialista táboron. Haditechnikát vezényeltek Csernobil irányába, szállították a katonákat. A rendszer, mint mindig, most is működött, hadi állapotnak megfelelően, de ebben az új helyzetben a felfegyverzett katonáknak tragikus vége lett. Minden, amit tehetett a katona, a lehető legtöbb sugárzást összeszedni és otthon, hősiesen meghalni.
A szemeim előtt vált a Csernobil előtti ember, Csernobil utánivá. A sugárzást, emberi érzékszervekkel nem lehetett észlelni, megfogni, megszagolni… Ilyen, ismert és ismeretlen világ már körülvett bennünket. Mikor elutaztam az érintett zónába, elmagyarázták nekem: virágot szedni tilos, fűre ülni tilos, vizet nem szabad a kútról inni… A halál rátelepedett mindenre, de ez már egy másfajta halál volt. Új álarcban. Eddig, számunkra ismeretlen formában. Az öregek, akik túlélték a háborút, ismét ki lettek telepítve – felnéztek az égre: „A nap süt… Nincs füst, nincs gáz. Nem lőnek. Milyen háború ez? Miért kell akkor menekültekké válni?”
Reggel, az emberek izgatottan kapkodták el az újságokat és csalódottan értesültek – nem találtak kémeket. A nép ellenségeiről pedig nem írnak. A kémek és ellenségek nélküli világ ismeretlen volt a nép számára. Valami új kezdődött. Csernobil, Afganisztán nyomában, szabad emberekké tett bennünket.
Számomra megmozdult a világ. Az érintett zónában én nem éreztem magam se belorusznak, se orosznak, se ukránnak, a biológiai megnyilvánulás képviselője voltam, aki bármikor megsemmisíthető. Két katasztrófa esett egybe: szociális – elmerült a szocialista Atlantisz és kozmikus – Csernobil. A birodalom bukása mindenkit félelemmel töltött el: az emberek a hétköznapokkal és az élettel voltak elfoglalva, mit vegyenek és hogyan éljenek túl? Miben higgyünk? Milyen váltás fog bekövetkezni? Vagy, meg kell tanulni élni a nagy eszme nélkül? Ez utóbbi mindenkinek ismeretlen volt, mivel így még soha nem éltünk. A „vörös” emberben, száz és száz kérdés merült föl, magányosan őrlődött. Soha nem volt ilyen magányos, mint a szabadság első napjaiban. Körülöttem megrázott emberek voltak. És én hallgattam őket…
Bezárom a naplómat…
Mi történt velünk, mikor a birodalom összeomlott? Régebben a világ úgy oszlott meg: hóhérok és áldozatok – ez a GULAG, fivérek és nővérek – a háború, választók – technológia, modern világ. Régen úgy is megoszlott a világ, hogy volt, aki ült és aki leültette, most úgy néz ki, hogy szlávok – nyugatiak, nacionalisták – árulók és patrióták. És még úgy is, hogy ki meg tudja venni, kinek pedig nem jut rá. Ez utóbbi, a leg kegyetlenebb kísérlet a szocializmus után, hiszen még nem is olyan régen, mindannyian egyenlőek voltunk. A „vörös” ember, ismét nem jutott el abba a királyságba, miről valaha a konyha mélyén álmodott. Oroszországot nélküle osztották fel, ő megint hoppon maradt. Megalázva, kifosztva. Agresszív és rendkívül veszélyes állapot.
Amit hallottam, mikor Oroszországban utaztam…
- a modernizáció csak lenyúláson és kivégzéseken keresztül érhető el.
- az orosz ember, mintha nem is akarna gazdag lenni, tán még fél is ettől. Mit akar akkor? Ő midig csak egyet akar: hogy a másik soha ne lehessen gazdag. Gazdagabb, mint ő.
- tisztességes embert nálunk nem találsz, de szentek azért vannak.
- a megtért, engedelmes generációt nem győzzük kivárni: az orosz ember, nem érti a szabadságot, neki a kozák és az ostor kell.
- a két legfontosabb orosz szó: háború és börtön. Loptál, mulattál, leülted… kijöttél és ismét leültettek…
- Az orosz életnek dühösnek kell lennie, mert akkor a lélek felemelkedik, és megérti, hogy nem erre a világra való… Minél mocskosabb, véresebb, annál nagyobb teret kap…
- egy új forradalomhoz nincs elég erő és nem vagyunk elég őrültek. A kurázsi is hiányzik. Az orosz embernek olyan ötlet, gondolat kell, amitől a hideg rázza ki…
- a mi életünk – a felfordulás és a barak között hányódik. A kommunizmus nem hallt meg, a hulla még él.
Veszem a bátorságot, hogy kimondjam, elszalasztottuk a lehetőséget, mely a 90-es években a kezünkben volt. Arra a kérdésre: milyennek kell lennie egy országnak – erősnek vagy emberhez méltónak, ahol az emberek jól élnek, mi az elsőt választottuk – erősnek. Ma, ismét az erő idejét éljük. Az oroszok háborúznak az ukránokkal. Testvérháború. Az én apám – belorusz, az anyám – ukrán. Így van ez sokaknál.
Az orosz repülők bombázzák Szíriát…
A remény idejét, ismét felváltotta a borzalmak ideje. Megfordult az idő… Másod kézből való („second hand”) a mi időnk…
Elmondom: én most sem vagyok meggyőződve arról, hogy megírtam a „vörös” ember történelmét… Nekem három otthonom van – az én belorusz földem, apám szülőföldje, ahol leéltem az egész életemet, Ukrajna, anyám szülőföldje, ahol születtem, és a hatalmas orosz kultúra, amely nélkül nem tudom kiadni magam. Nekem ezek, mind drágák. De, a mai időkben nagyon nehéz a szerelemről beszélni.