Mint ahogy minden gyermeknél, az én lányomnál is elérkezett az idő 7 évesen, hogy elkezdjen nyúzni egy házi kedvencért.
Megbeszéltük, hogy amikor 10 éves lesz, akkor már lesz annyira felelősségteljes, hogy tud vigyázni egy élőlényre, én meg a kezemet dörzsöltem, mert így játszva megtanulja az alapokat, hogyan kell gondoskodni valakiről.
Vettem neki egy kis állatos füzetet, és megkértem, hogy írja bele a top 10 állatkát, amire gondolt. Mellé írja oda, miért szeretné, és mi az ami az állat ellen szól.
Mivel kicsi lakásban lakunk, így le is redukálódott valami kistestű maszatkára. Miért a csincsilla győzött szemben a kedves csíkos mókussal, vagy a téli álmot alvó sünike ellen? Mert figyelmetlen voltam? Vagy mert bennem volt, hogy azért ez nincs mindenkinek? Vagy mert évek óta ott pihen nercbundám a szekrényben és naivan azt gondoltam, hogy legalább egy állatkát megmentek a szőrmeipartól? Nem tudom igazán, mi volt az én motivációm, így vissza gondolva valószínű a legnyomosabb érv; csak jó fej anya akartam lenni… és szerintem pont ezért nem néztem eléggé utána, hogy mivel jár a csincsillatartás.
Az utcánkban volt egy hölgy, aki 25 éve működő állatkereskedést működtetett. Profinak tűnt, mindenre szuper válaszokat adott – pont ezért elhittem mindent, amit mondott. Nagyon szimpatikus idős hölgy volt, akinek ráadásul a fia állatorvos – biztos szereti is az állatokat, a legjobbakat akarja nekik – gondoltam én. Csak azt felejtette elmondani, hogy most készül felszámolni a boltot, mert nyugdíjba vonul és szeretne minél több párát kiszórni.
Nos, így került hozzánk Lingi, egy 3 hónapos standard csincsilla kölyök, akit nagyon vártunk. Kis félénk szőrgombóc, aki már akkor nagyon gyorsan cikázott ide-oda.
Kb. 2 hétbe telt, mire megnyugodott – azt később tudtuk meg, hogy ennyi idő kell neki, hogy elfelejtse az anyukája szagát. Fekete kis gombszemű cukiság, Annamária, a lányom is boldogan ugrált, hogy teljesült az álma.
Telt múlt az idő, Lingi nem mutatkozott nagyon boldognak, ezért elkezdtem keresgélni az interneten mi kell a csincsilláknak, hogy örömtelik legyenek és így találtam rá véletlenül az interneten egy Facebook-csoportra, akik kisállat mentéssel foglalkoztak. Mindenféle rágcsálókkal, mint pl. degukkal, egerekkel, hörcsögökkel és persze csincsillákkal. Azt, hogy Lingi túlélte a velünk való találkozást, nekik köszönhetjük.
Kiderült például, hogy nem optimális a táp, amivel etetjük. A ketrec, amit vettünk, kicsi, mert szüksége van térre, hogy ugrálhasson és nem azért tépkedi magát, mert melege van, hanem mert depressziós.
Megtudtuk, hogy a csincsillák társas lények, ezért ha nem melegszik össze egy másik csincsillával, akit ő társává fogad, fél éven belül elpusztul.
A hab a tortán, hogy mondták, az egyik legrosszabb dolog, hogy állatkereskedésbe vettük (nesze neked állatmentés), mivel biztos a beltenyészet, ezért előfordulhat, hogy gyenge genetikával rendelkezik, ami ugye nagyon sok extra orvosi kiadást jelent.
Az egyesülettől meghívtak egy személyes találkozóra, ahol megnézhettük, hogy néz ki egy igazi csini ketrec, és mi az optimális élettér nekik.
A beszélgetés alatt szóba került a csincsillák szexuális élete, így megtudtam azt is, hogy az azonos nemű párok segítenek egymásnak maszturbálni, de simán autofellációznak, és nagyon boldogok ilyenkor. Annamária ekkor nézett rám nagy szemeket meresztve, én meg nyugtáztam, hogy nem kell majd bevetnem a méhecskéket meg a virágokat. A gyerek nemcsak gondoskodni tanul meg, de a felvilágosítása is részben megtörtént. Miután megfeleltünk, bekerültünk a várakozási listára.
Náluk akkor 12 csincsilla volt, mind mentett. Akadt olyan is, amit prémtenyészetből koboztak el, vagy kidobtak a kuka mellé, de volt, hogy megunt csincsillát raktak az ajtójuk elé.
Hamarosan érkezett egy kislány csincsilla Salgótarjánból, akit elhoztak nekünk, hátha megbarátkoznak. A pici lány egy elgyötört anyuka mellől jött el, ahol újabb szaporulat volt várható, ezért nem sok szeretetet kapott. Teljesen kimerült volt. A mi Linginket meg hiába tutujgattuk, totál depresszióban kuporgott a sarokban. Szóval első látásra nagy volt az öröm köztük, ami azóta is tart.
Nagyon cukik, bár igazából sosem lesznek kézhez szokottak, örömmel szöknek és van, hogy futsz utánuk és látod a farka tövén, hogy röhög rajtad. Egyszer volt a nagy melegben, hogy nyitott ajtónál kiszökött az egyik. Ki az udvarra éjjel 11-kor, pont amikor a nagy meleg után a nők rágyújtanak a bejárati ajtó előtt, és beszélgetnek, hogy aznap hányan kaptak hőgutát. Képzeljetek el egy körfolyosós házat – ahol mi a földszinten, a sarokban lakunk -, ahogy egyszer csak kirohan egy jajveszékelő szomszéd kisnadrágban, kis pólóban, mezítláb, és körbe-körbe szökdécsel a félhomályban. Természetesen minden kert tele virággal és a csini szőre is tökéletesen beleolvadt a szürkeségbe. Valószínűleg gyönyörű látvány lehetett, ahogy ugrálva, lehajolva, majd odébb futva Istenhez könyörgök, teljes pánikban, mert tudom, hogy a sarj sosem fog megbocsájtani! Kb. a harmadik kör után kaptam el. Ott csúsztam a földön, amikor felugrott és a levegőben úszva megragadtam. Persze már a fél ház kint volt, szemüket meresztve, fuldokolva a röhögéstől, mert bizony ilyen csudát még nem láttak.
Azt még tudni kell, hogy a csincsillák egy életre választanak párt, ha egyikük meghal, a gazdinak fel kell vállalnia a ,,partner” szerepét, ami azzal jár, hogy nagyon sok időt kell vele foglalkozni, rágcsálni a fülét, meg mammogni a szőrét – így van esély hogy túl éli.
Kérlek bennetek, jól gondoljátok meg az állattartást! Felelősséggel tartozunk értük!
,,Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz, meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…” (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
P.C.