Kis kölökként sosem vettem észre, hogy a család azon görcsöl, hogyan neveljen minket. Mentek a mindennapok, felkeltünk, bereggeliztünk, aztán kizavartak minket a szabadba. Boldogok voltunk. Éppen ezért nagy meglepetés volt számomra, amikor állapotos lettem, és kerestem a válaszokat az interneten, hogy a “nagy betűs anyák” a gyerekeiket szakkönyvek alapján nevelik és azt szó szerint be is tartják. Emlékszem, egyszer egy kialakult vitába csacska módon beleszóltam, hogy nincs két egyforma gyerek, így két egyforma szituáció sem. Abban a pillanatban iszonyatosan le lettem oltva anélkül, hogy kicsit ezen elgondolkoztak volna. Ezért lejöttem az online világról és úgy döntöttem, hogy inkább a gyerekes ismerőseim tapasztalatait összevetem a szakirodalommal és az átformálva Annamáriára szabom.
Anyaságom kezdetén a drága húgomtól jó párszor megkaptam, hogy szar anya vagyok. Igaz, hogy ő akkor már két gyermekes anyuka volt, de egy elragadó dolgos férjjel és annak családjával kapta meg az alapot, hogy eljátszhassa a “perfect mother” szerepét, amit persze előszeretettel mutogatott is a külvilágnak. Persze jöttek a kéretlen tanácsok, hogyan is kellene szerinte nevelnem Annamáriát, anélkül, hogy bármit is tudott volna az életemről. Próbálhattam neki bármit is mondani, hogy nem csak az a módszer jó, amit ő kitalált.
Nem lát bele a mindennapjaim nehézségébe, mindig visszakanyarodott a szerinte jó sztereotípiákhoz.
Ott álltam előtte és néztem, ahogy a nyakán kidagadó erekkel hajtogatja újra és újra ugyanazokat, mintha meg se hallaná azt, amit én mondok neki. Az ilyen beszélgetéseknek mindig az lett a vége, hogy zokogva hívtam a barátaimat, hogy Mónika megint kicsinált. Annyira bántottak a szavai, hogy megpróbáltam teljesen kizárni a húgomat az életemből, fizikai és lelki szinten egyaránt. Kerültem a családi összejöveteleket, amikor telefonált nem vettem föl és nem is hívtam vissza.
Ha véletlenül találkoztunk, és az ártatlan beszélgetésnek látszó párbeszéd alatt ne adj’ isten kiszaladt a számon, hogy mennyit küszködök, rögtön odavetette, hogy én akartam ezt a gyereket, csak magamnak köszönhetem a sorsom! Igen, ez így van, én döntöttem el, hogy apa nélkül nevelem fel őt, legalább ezért nincs keserű íz a számban, de attól a tény nem változik, nincs közvetlen mellettem senki, aki támogasson. Aztán az utolsó karácsonykor, amikor anyukám kikönyörögte, hogy legyen már együtt a család, csak nem bírta ki és újra elkezdett okoskodni és lazán hozzátette azt is, hogy ő végül is utálja az én lányomat, mert rá többet vigyáznak a szüleink. Annyira ledöbbentem, hogy jöhet ki a száján ilyen, hogy hideg fejjel sikerült ránéznem a szituációra, ami kettőnk közt van és megláttam, hogy a saját frusztrációját vetíti ki rám.
Hiába potyogtatta ki a gyönyörű gyermekeit, a felvett megfelelési kényszere és a gyermekkorból hozott sérelmei miatt bánt engem. Néztemőt és már nem tudtam haragudni rá, csak sajnáltam. Sajnáltam, mert nem volt boldog a habos-babos életében és az is elszomorított, hogy mivé lettünk, bár már tudom, hogy nem az ő hibája, és nem is az enyém.
Gyermekkorunk óta úgy vagyunk nevelve, hogy versenyzünk egymással. Vagy engem raktak piedesztálra vagy nekem mutogatták, hogy persze Mónika milyen szépen összerakta a babáit. Én a velem született pozitivitásom miatt állandóan bohóckodtam, így mindig a társaság középpontjában álltam, amit ő azzal kompenzált, hogy felvette magára a “bújós, elesett kiscsibe’ maszkot. Ha rosszalkodtunk, ugyanazért a tettért engem elnáspángoltak, őt meg jól leszidták. Így persze kialakult bennünk, hogy egymást próbáljuk überelni.
Tinédzserkorunkban a gyermekkorban kialakult játszmák miatt ő rákattant arra, hogy a testét átalakítsa, tökéletesítse, nehogy elveszítse a rá irányuló figyelmet. Én, aki miatta másodkézből kaptam meg a szeretetet és ezért haragudtam rá, tudat alatt megéreztem, miért operáltatja szét magát, pikírt megjegyzéseimmel még jobban rátettem, hogy lelkileg megnyomorítsam. Ő ezt azzal hálálta meg, hogy ahol tudott borsot tört az orrom alá, vagy ha bármit megtudott rólam, kiszínezve tálalta a szüleinknek. Én azt tanultam meg, ha valaki olyat tesz ami rossz vagy idegesít, azért verés jár.
Megesett, hogy megborítottam és emlékszem olyan karácsonyra, hogy felraktam a fára dísznek, míg a drága édesanyánk a kezét tördelve rohangált a lakásban.
Így esett, hogy 18 éves koromban úgy döntöttek a szülők, nekem mennem kell a családi házból, mert rossz hatással vagyok rá. Én úgy éltem meg, hogy őt védik, miatta dobnak el. Miután teljesen kikerültem a szülői felügyelet alól, elkanászodtam. Míg Mónika a zsebpénzét arra költötte, hogy vegyen magának még egy ruhát, én a hidegben vártam az éjszakait, hogy hazamenjek a munkából. Utáltam, hogy neki miért jár a család támogatása, amíg én a kenyeremért dolgozom. Bekeményedtem a szeretethiánytól, a nélkülözöttségtől, amit különböző szerekkel pótoltam, hogy pár órára elhozzák azt az illúziót, amire úgy gondoltam, szükségem van.
Amit két lánytestvér el tud követni évek alatt egymás ellen, mi megtettük.
Mivel a jég hátán is megélek és nem láttam babérokat teremni Magyarországon, fogtam magam, elmentem külföldre – így legalább pár évig nem beszéltünk egymással. Ő volt az egyik ok, hogy sosem akartam hazajönni.
Most 40 felett vagyunk, és én három éve itthon élek. Mindkettőnket nevelgetett az élet. A közös színpad megmaradt, csak új fejezetet kapott. Anyák lettünk. Neki – hála Isten – összejött, amire egy normális nő vágyhat. Szerető férj, akivel kölcsönösen megdolgozzák egymást, egészséges és intelligens gyerkőcök, kacsalábon forgó álomház, segítőkész anyós, aki tudja, hogy mikor kell elvonulnia. Mivel rajtam az egyetlen fogni való az, hogy nem akartam apát a kölöknek, így a gyerekkori sérelmeit ki is élezi rajta.
Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok tökéletes anya, de embernek sem vagyok az. Én kalandnak élem meg a napjaim, nem elérhetetlen sztenderdnek akarok megfelelni. Igenis kell a kikapcsolódás a gyerek után is, hiszen ha nem vagyok boldog mint nő, hogyan legyek boldog édesanya?! Na és mi baja van Mónikának? Szerintem beleroppant a fene nagy perfekcionizmusba, amit próbál tartani.
Valószínűleg teljesen megszűnt volna a kontaktunk, de Annamária, a kis angyal rajongva szereti az unokatesóit, így akarva-akaratlanul mindig kaptunk hírt egymásról. A gyerekek őszinte szeretete hozott megint össze minket, meg kell oldanunk a helyzetet, nemcsak magunk miatt, de nekik is példát kell mutatnunk. Azóta rengeteg önismereti tanfolyamon részt vettünk, próbáljuk kitalálni, hogy milyen karmát hordozunk együtt. Már szeretni akarom őt, de ez a szívemben is meg kell hogy szülessen.
Felfogom, hogy dolgunk van egymással, de a lelkem nem békélt még meg vele. Haladunk a mi kis tempónkban, próbáljuk nem elkövetni azokat az akaratlan ballépéseket, amiket a szüleink akaratlanul is elkövettek ellenünk.
Drága anyák, ne bántsátok egymást! Ne ítélkezzetek egymás felett, hiszen mi tudjuk a legjobban, milyen nehéz édesanyának lenni! Bármilyen játszóteret is adott a sors, mindenkinek megvan a saját keresztje. El kell engednünk a tökéletesség illúzióját, és engedjük meg a másiknak (amíg törvénybe ütközőt nem tesz), hogy a saját szabályait alakítsa ki a csemetéjére.
Felelősséggel tartozunk gyermekeinkért, mert mi formáljuk, adjuk meg az alapot az ő világuknak is.
C. P.