Gondolom mindenki különböző módon tud feltöltődni. Én mindig is csodáltam azokat, akik csapatsportot űznek vagy hosszú kilométereket futnak meredek terepeken, mert őket az ilyen fajta aktivitás tudja kikapcsolni. Vagy ott vannak például a mediterrán népek, akik csoportokba verődve egymást túlharsogva vonulnak az utcán, számukra valószínű, hogy ez is a feltöltődés egyik formája, nem úgy nekem… aki előnyben részesítem a nyugalmat, a csendet és azt, ha csak úgy magamban lehetek. Persze azt is kitapasztaltam már, hogy ezt sem szabad túlzásba vinnem, mert ha túl sokat vagyok egyedül, beindul a kártékony agyalási programom – amit nem nevezhetnék építő jellegűnek –, biztos ezzel is vagyunk így néhányan.
De térjünk vissza a nyugalomra, ennek megtestesítője számomra a kertem. Különösen most tavasszal, simogatóan süt a nap és már ki lehet ülni, a város zaját túlharsogja a madárcsicsergés, s ha az ember jobban figyel, meglátja a vidáman ugrándozó mókust a szemközti fán, ahol a rügyek már halványan zöldellnek. Az ágyásban már bimbózik a tulipán és bár közel a főút pora, a levegőben mégis megérzem a virágzó cseresznyefák illatát és a magnóliáét, ami már teljesen kivirágzott, még pár napig látható ebben a színpompás öltözetben, aztán villámgyorsan elhullajtja rózsaszín szirmait, de most gyönyörű, és ez a lényeg: megállok egy percre és megcsodálom.
Akkor és ott, abban a pillanatban nincs is más csak a virágzó fa és én, nincsenek negatív gondolatok, a látványa megadja a “flow” élményt, ki tud kapcsolni, egy pár másodperc erejéig visszahoz a jelenbe. És akkor hirtelen megpillantok egy lassan, álmosan repkedő fehér pillangót: “Isten hozott!” – örülök, hogy már te is megjöttél, és így üdvözlöm majd egyenként az egymás után nyíló virágokat is.
Idén nem virágzott a hóvirág, pedig ő az első mind közül, találkoztam egy halvány krókusszal, a tulipánokat is kicsit megrágcsálta valami, de azért bimbóznak, a magnólia viszont gyönyörűbb, mint valaha. Majd sorban jönnek a tulipánok után a rózsák – ők egész nyáron virágoznak –, és a nyári orgona, ősszel pedig a narancssárga őszi rózsa, ami harmonizál a töklámpás színével, amit kifaragunk a kisfiammal.
Szeretem az évszakok változását. Most a nyulat várjuk, és majd tojásokat rejtünk el a tulipánok között. Nyáron kitesszük a kis felfújható medencét, ősszel pedig a kajánul vigyorgó tököt, aki felvidít a zordabb napokon, ha pedig leesik a hó hóembert fogunk építeni. Változik, de ismétlődik, változatos és ugyanakkor megnyugtató, hogy minden évben visszaköszönnek ezek a ciklusok, az életünk ciklusai, nevezzük ünnepnek, hagyománynak, szokásoknak, de szeretem, hogy vannak és hogy hozzájuk igazíthatjuk a lelkünk, az életünk.
Concha