– avagy mi az, ami ma még természetes?
A legelső és akkoriban nagy szerelmem tényleg igazán szeretett. Olyan igazi ideális első szerelem volt a miénk, ami nem ismert országhatárokat és bőrszín különbséget sem… igen mert, félvér volt a kedvesem, ráadásul félig fekete, félig pedig határon túli magyar, különleges egyveleg. Gyerekkori ártatlansággal imádtuk egymást, elválaszthatatlanok voltunk, emlékszem egyszer egy hatórás buszúton is végig szorosan átölelve utaztunk, amíg hazaértünk. Ezek olyan pillanatok, amelyek megmaradnak az emberben, még 20 év távlatában is, ahogy azok is, amikor kijelentette azt az egyszerűen, de velősen megfogalmazott mondatot, hogy azt szeretné: hogy, amikor ránéz a barátnőjére elmondhassa róla, hogy az, azaz én – szó szerint idézem: ”kurvajó nő” – vagyok.
Ezen erősen elgondolkodtam akkor, hogy az enyhe túlsúlyom és nulla izmaim volt-e a probléma vagy a már fiatalon is enyhén megereszkedő mellem, arra már nem emlékszem, de hogy nem voltam tökéletes ezzel a velős mondattal az értésemre hozta, pedig tényleg imádott engem. Sokáig szállóigeként használtam ezt a mondatát. Sokat nevettünk rajta az unokatestvéremmel, mi mást tehettem volna, kínomban kinevettem a sérelmeket.
Később még kaptam ilyen jellegű „visszajelzéseket” a kapcsolataim során, egyik legnagyobb szerelmem mondta azt, hogy szerinte meg kéne csináltassam a mellem. Nagy melleim vannak, de a puha bőrömnek és a gravitációnak köszönhetően nem állnak feszesen melltartó nélkül, ez van. Egyik barátnőm, akinek nem volt melle és úgy érezte ez hiányzik a nőiessége jobb megéléséhez, elment és szilikont rakatott bele. Végül engem is elrángatott egy konzultációra, gondoltam informálódok, ez nem kerül semmibe…
A professzor kék filctollal rajzolta körbe a bimbót azt jelezve, hogy azt majd el kell távolítani és máshova helyezni… a bőrt fel kell varrni, szilikonra nem lesz szükségem, de a bőr felvarrást sem javasolja gyermekvállalás előtt, őszintén szólva ezzel megnyugtatott. Azóta van már gyermekem, szoptattam is két évig, a mellem továbbra is lóg, de ha eszembe jut a kék filctollal körbe rajzolt, elmozdítandó mellbimbóm, nagyon elkezdem sajnálni magam.
Úgy gondolom, nem lennék képes kés alá feküdni, ha nem vagyok beteg, sőt még akkor is kétszer meggondolnám. Tényleg ennyire fontosak lennének a külsőségek manapság? Vagy van az a szeretet, ami mindent megszépít, még a lógó melleket is? Miért kell tökéletességre törekednünk és hol van ennek a határa, miért ne tudnánk megélni a nőiességünket azáltal például, hogy egyszerűen felveszünk egy jól tartó, szexi melltartót?
A férjemtől még ilyet nem hallottam, ő azt mondja, hogy rám bízza, ha szeretném megcsináltathatom, ha nem nem. Az az érzésem, hogy ő így is elfogad… és én úgy gondolom, hogy ez a normális, amúgy sem csináltatnám meg azért, mert egy férfi azt mondja. Tűnhet ez makacsságnak vagy sem, az menjen plasztikai műtétre, aki belül, önmaga miatt érzi úgy, hogy ez kell, ahhoz, hogy jobb legyen az élete. Ha jól emlékszem a plasztikai sebész is valami ilyen tanácsot adott anno, végül is ebben a tekintetben nem is volt annyira ellenszenves…
Concha