Pető Zoltán gondolatai
„A tudás nem más, mint azon ismeretek és tapasztalatok összessége, amelyek igyekezetünk ellenére megragadtak az elménkben.”
(Shayat Cout Pho)
Életem nagy tanulságaiból azt az összefüggést vontam le, hogy a lélek (de nevezhetjük másképpen is, mondjuk az ember individuális, intellektuális létformája), születésétől fogva azon szorgoskodik, hogy elcipelje a temetőbe azt a testet, melyben emberi alakot öltött, oda, ahol majd örök nyugalomra térhet. Persze ez nagyon profánul hangzik, de lekerekítve a sarkokat valóban nem történik más, mint igyekszünk megadni minden jót – legalábbis azt, amit mi jónak vélünk – a csontozatunk által tartott, bőrünkkel befedett, izmokkal mozgatott szerveinknek. Etetjük-itatjuk, öltöztetjük, fészket rakunk neki, olykor kényeztetjük, máskor pedig sanyargatjuk. Cél, hogy a lét, mint folyamat meg ne szakadjon, s igyekszünk elsajátítani azokat a fortélyokat, amelyekkel elkerülhetjük a tragédiát, hogy e törékeny konstrukció – akár fizikailag, akár mentálisan – megsérüljön. E tevékenységünket két ösvényen haladva végezzük el. Az egyik az ösztön, amit – nem bízva az emberi képességekben – szerencsére belénk kódolt valaki (talán, a Rendező Elv – van, aki Istennek nevezi), s így nincs esélyünk elfelejteni vagy figyelmen kívül hagyni. A másik út, a tanult képességek (az összeszedett tapasztalatok – tanulságok) – ez utóbbival azonban nagyon emberi módon bánunk.
Világra jöttünk pillanatától gyűjtjük azokat az élményeket, amelyeket szép sorjában bepakolunk agyunk egy félreeső sarkába, a tanulság-tárba. Ebből a raktárból kellene előszednünk adott pillanatban, szituációban azt az információt, amely alapján el, vagy meg kellene kerülnünk a problémát. De akkor az életünk olyan egyhangú lenne! Biztos feltették már önök is a kérdést, hogy aki okosakat és bölcseket mond az élet nagy tanulságairól, azzal nem történik meg soha, hogy ugyanarra a gereblyére lép? A fenét nem! Tudjuk jól, hogy más dolog osztani az észt és más használni.
Emlékszem, lehettem vagy tizennégy, mikor egy nevelőm – mint egyfajta életre bocsájtás bölcseletként (úgy sebtében, a hamuban sült pogácsa mellé) annyit mondott: „fiam, belőled nem lesz senki”. Bizonyára önmagának is tetszhetett a mélyenszántó gondolat, mert elégedetten hátradőlt székében. Én pedig életem egy jelentős részében azzal foglalkoztam, hogyan is viszonyuljak e hasznos tanácshoz. Egyben biztos voltam, nem tréfált az öreg, mert nem húzódott szét a szája. Próbáltam a filozófia eszköztárával megközelíteni. Ha nem lesz belőlem senki, ez azt jelenti, hogy valaki leszek. Na de ki az a valaki? Ezen ösvényen bandukolva, így a delelőn jóval túl rájöttem a filozófikus lényegre: ne arra törekedjünk, hogy legyen belőlünk valaki, hanem azt kerüljük el, hogy senkivé váljunk. Tuti, hogy tanárom nem ment ilyen mélyre – legfeljebb a pincéig jutott, mert bizony szerette a tütüt.
Gyerekkorunktól fogva arra sarkalnak, hogy folyamatosan vonjuk le a tanulságokat, akár egy meséből, akár a családját rettegésben tartó szomszéd viselkedéséből, akár édesapa makulátlan példamutatásából, de kitérhetnék a szülők válására vagy a félresikerült karácsonyokra is. Biztos mindenkinek a fülében cseng az intelem: csak olyan ne légy fiam! Persze, többnyire – ha nem is csak azért is, de – olyanok leszünk. Békében éljük az életünket, mikor egy szép napon rájövünk, azzá lettünk, akitől mindig is óvtak szüleink, nevelőink. Nem fogtak rajtunk a tanulságok, hiszen, senki nem fordított figyelmet arra, hogy megtanítsa nekünk, mit is kezdjek azzal a temérdek tanulsággal. Mi több, kajánul kiröhögnek, ha megszívok egy történetet, amit ők már korábban benyeltek. Homo ludens.
Nem meglepő módon az egyén, egy az egyben hasonlóképpen fog viselkedni, ha masszába tömörül és társadalomnak nevezi magát. Kollektív tanulságokat von le, amelyeket később semmire sem használ. Például, mi magyarok (nem részletezve az összetételt – mindazok, akiket ide a hegyek közé sodort a rendező elv), több mint ezer éve rendszeresen próbáljuk rátörni a kaput Európára, aztán rácsodálkozunk, hogy miért nem látnak szívesen. Előbb hátrafelé nyilazva, aztán fekete hollót követve („s nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”), háborúsdikba keveredve, majd Trabanttal és még ezernyi furfangot kitalálva. Igyekezetünk ellenére, mára már odáig sikerült felkapaszkodnunk, hogy egy EU néven megjelölt klubba is bevettek bennünket, de Európába még mindig nem sikerült bejutni. Sorolhatnám a kísérleteket, kudarcokat, melyek mindegyikéből levontuk egy darabka kollektív tanulságokat – hibáztatva önmagunkon kívül mindenkit. Azonban, mind a mai napig nem vettük a fáradtságot, hogy összerakjuk az apró tanulságokat, pedig higgyék el, összeállna a kép, s rájöhetnénk: az ajtó befelé nyílik.
Hogy mennyire nem vagyunk képesek használni kollektívan szerzett tanulságokat, arra igen jó példa, a társadalom ideológiai hömpölygése. Ez az a nyáj-vonulat, amely jegyében a köz, időről-időre egy új és újabb rendszer alá tartozás mellett dönt, hisz úgy érezzük, az előzőből már levontuk a tanulságot – egyszerűbben fogalmazva: elegünk lett belőle. Mivel a szem szereti a változatos, színes dolgokat, ezért hol pirosat (na jó, vöröset), hol sárgát (na jó, narancssárgát), hol zöldet, máskor feketét tartunk alkalmasnak arra, hogy kollektív tanulságokat szűrjünk le mindaddig, míg újra herótunk nem lesz. Ez így megy vége láthatatlanul. Ezek a rezsimek pedig, természetüktől függően – tegyük fel izomgörcs-drasztikusan, homeopátia-liberálisan, szeretet-nacionalista eszközökkel stb. –, olyan újabb és újabb tanulságokkal állnak elő, melyek a társadalomban kiváltják az ingert egy új gereblye keresésére. Sokszor azt is elfelejtjük, hogy az adott, újnak vélt gereblyével már egyszer orrba vágtuk magunkat. Frázis-tanulságként pedig meg szoktuk jegyezni: még mindig jobb, mintha rosszabb lenne! Levonhatjuk tehát a tanulságot: a kollektív emlékezet nem tudja kezelni a tanulságokat. Egyszerűen, még generációkhoz sem igazodva, törlődik.
Ugye ismerik a kancsal király legendáját? Történt egyszer, réges-régen, hogy ez a jóember elindult seregével amerre látott – és szétszakadt… Hoppá-hoppá! hát ebből, mi a tanulság? Ne válasszunk kancsal királyt? Áááá, nem. A felnőtt szavazóképes polgárok jelentős hányada tisztában van azzal, hogy a királyt nem választják, hanem kinevezik, hiszen a világ többsége kisebbségben van. Azt is tudjuk, hogy nem máshonnan, mint a királyok közül. Akkor tehát, mit is tanulhatunk kancsal király legendájából? Elbagatellizálhatnám a választ, de nem teszem, ezért csak az alapigazságot oszthatom meg önökkel: „aki nem lép egyszerre, az rendre kimarad az esti rétes osztásból!”
A nagy kollektív népi bölcsesség alapvetően szájról szájra terjed (ne gondoljunk kérem azonnal a herpeszre!), mesék és szólások formájában. Na ezek között aztán se szeri, se száma a levonandó-megjegyzendőnek. Kezdésnek többnyire úgy indul, hogy az öreg molnárnak három fia volt (pedig a molnárné csak egyről tudott…) A történet folyamán kiderül, hogy ha csipkerózsika-álmot alszol, mindig jön egy jóakaró (vagy egy mobil hívás) aki felkelt. A hamupipőke meséjéből például azt vonhatják le a hölgyek, hogy egy bálon érdemes kitartani egészen a végéig, hátha egy herceg visszahozza a ruhatárból lenyúlt utcai cipődet. De általában a hölgyek azt a másik tanulságot szokták levonni, hogy egy új pár cipő megváltoztathatja az egész életed! A tücsök és a hangya meséjéből például akár téves következtetéseket is levonhatunk. Olyanokat, mint: zenésznek lenni nem munka, vagy aki melózik, annak lesz mit enni télen. Gulliver meséjéből pedig megtudhatjuk, ha cipőben ébredsz a törpék országában, egész nap másnapos leszel. Ludas Mátyás története arra világít rá, hogy Döbrögi uram, még három verés után is jobban fog állni anyagilag, mint a szegény Matyi.
Legyünk őszinték, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” végű mesék kapcsán hányszor játszottunk el a gondolattal, mi lett volna, ha szegény ember gyönyörű szép lánya, mondjuk azt mondja a fehér lovon érkező hercegnek, mikor az megkéri kezét: neeem! húzz innen köcsög! A herceg bizony hazaügetett volna elkeseredésében és lehorgasztott fejjel elmegy vadászni, vagy horgászni, esetleg golfozni, vadonatúj sportkocsiján, vagy búfelejtés céljából összefut a haverokkal, végig járva a környék összes éjszakai bárját. Hazatérve a palotájába szanaszét szórja ruháit, a kedvét az sem hozza meg, hogy nem kell lehajtania a WC tetejét vizelés után. Csüggedését az sem csillapítja, hogy olyan hangosan énekelhet a zuhany alatt, hogy odakint a kép rezegve leesik a falról. Végül bánatában szeretője karjába dől. És így él, míg magányosan meg nem hal…
Életünk – talán – legnagyobb tanulsága (szerintem) mégis az, hogy igazán bölccsé, csak a kor haladtával lehetünk. Mikor pedig már rendesen bölcsek vagyunk, a bölcsesség segít eltakarni, hogy bizony addigra már megenyhült az emlékezetünk. De ne feledjük: „minden jó, ha jó a vége!”
A nagy tanulságok közepette, egy orosz mondás:
Minden jóakaródnak van egy ötlete, hogy mit tégy életed utolsó pillanataiban. Azt azonban egy sem tanácsolja, hogy hívj mentőt, vagy telefonálj az orvosodnak.