Pető Zoltán gondolatai
„Hatalmat csak annak a kezébe szabad adni, aki képes uralkodni!”
(Shayat Cout Pho)
Bizonyára más is észrevette, hogy alapvetően mindenki szeret uralkodni. Kicsiben, nagyban és még nagyobban. Van, aki a kényelem, van, aki a haszon és van, aki aberrált gyarlósága gyakorlása érdekében fejt ki felsőbbségi nyomást az alatta kiszolgáltatottakra. Egy eklatáns példa erre, mikor a fagyos szezon elején rá vagyunk kényszerítve, hogy lecseréljük kocsinkon a gumikat. Na, azt a megalázott érzést, mikor alig találunk időt, hogy beugorjunk a legközelebbi gumishoz. Erre, mit találunk a tett színhelyén? Egy halom, hasonló cipőben szorongó honfitársunkat. Ennek tetejében, egyszer csak felbukkan a szakember – koronával a fején, hisz a színjátékban, most ő király – és mindenkit lealáz: – Gyertek vissza tavasszal, a héten már nincs üresedés! Hatalom – visszaél – lealacsonyít. Én meg rászoruló könyörög – kihasználva rászorult helyzetemet, csúszópénzzel próbálok embertársaim ellenében előnyt szerezni.
Nem kell messze mennem, hogy hasonló helyzetbe keveredjek. Elég átugranom a gumissal szembeni SZTK-ba időpontért (még, csak nem is gyógyulni!). De az utca végén lévő önkormányzat útvesztőiben is hasonló körülmények fogadhatnak. (Bár, az utóbbi időkben sokat javult a helyzet errefelé. Ma már – többnyire – csak a piszkos gondolatokat kell finanszírozni, az erre hajlamos csatornákon) Emlékszem még azokra az időkre, mikor például egy valamire való útlevélre, a hivatalnok megolajozása nélkül, akár hónapokig is várhattam – ha nem az ért utol a végzet, hogy „kiutazása sérti a közrendet”. Ma már a hentesnek sem kell csúsztatni, ha egy darabka, húsra hasonlító alapanyagot szeretnék venni. Tehát, javul a helyzet.
Javaslom, tegyünk egy merész megállapítást: a hatalom egyszerű emberek kezébe nem való, hiszen – a gyarlóság mértékétől függően – minden elem arra fogja használni, hogy nekem keresztbe tegyen, és juttatás ellenében a keresztet elvegye előlem. A következő fokozat pedig, hogy az előrehaladásomban mindaddig gátolni fog, míg további ellentételezéshez nem jut. A harmadik fokozat pedig, hogy még több hálálkodásért, már pluszt is kapok, ami nem jár (vagy inkább jár, de nem jut) azoknak, akik vagy nem hajlandóak, vagy nem képesek intenzíven hálálkodni. Szóval, én úgy látom, a hétköznapok hatalmát alapvetően a kényszer szülte.
A hatalom, mint az uralkodás eszköze, talán akkor kaphatott gellert és tért el az eredeti útirányától, mikor a múlt rendszer eszméje alapján közkinccsé vált – ráadásul, ahhoz nem értő kezekben. Ne is taglaljuk, hogy az egyenlősdi jegyében, micsoda szörnyűségeket műveltek vele, mind a hétköznapokban, mind a társadalom vezetőnek kinevezett rétegeiben. Példák tömkelege demonstrálja, milyen gyarló is tud lenni az ember, ha a hatalom illetéktelen kezekbe kerül, melynek gőze nincs, hogy mit kezdjen vele – elkezdi hát fitogtatni.
Csak úgy, poénként, némi iróniával, de semmiképpen nem nosztalgiával felrémlik bennem egy történet azokból az időkből. Valamikor a nyolcvanas években, Moszkvában volt dolgom. Tél, hideg, mínusz húsz, farkasok, hiénák – szocializmus uralkodott. Emlékszem, kollégám műbőr kabátjának letört az ujja, mikor előrenyúlt a korlátért, hogy felkapaszkodjon a fél óra után érkező trolira. A kényszer rávitt, hogy taxival menjünk. Csatangoltunk már egy ideje a mínusz húsz alatt, mikor megláttunk egy taxit az út mentén. Mikor megközelítettük, nem láttam be a kocsiba, olyan füst uralkodott odabent. Gondolom, takarékossági okokból, többször is feldolgozta a gomolygó füstöt. Félve bekopogtam és érdeklődtem, hogy szabad-e. Nekem ugrott a kérdés, hogy hova szeretnék menni. Nos, ilyenkor kellett észnél lenni. Ugyanis, ha rossz célt sütöttem el, akkor fennállt annak a veszélye, hogy örökre kizártam magam a taxizás élményéből. Akkoriban, élt egy mondás: Szeretnék ott lakni, ahol a taxisok laknak! (ugyanis, soha nem arra mentek, ahová én szerettem volna eljutni.) Szerencsém volt, némi korrekcióval és egy előre nem kalkulált, de jelentősen magasabb összeg ellenében ráállt. Próbáltam hosszabban nyitva hagyni az ajtót, hogy legalább annyi oxigén bejuthasson, ami elég egy magamfajta ember életben maradásához. Jött a megalázás – beparancsolták velem az ajtót, mondván, kihűl a kocsi. Alapvetően igaza volt. Sajnos, nem bírtam hosszan és résnyire lemerészkedtem az ablakot. Hatalmas fék, mellyel jelezte felém a sofőr, hogy amennyiben én szeretnék uralkodni, akkor vegyek magamnak taxit. Elviseltem – szükségből. Ma már csak mosolygok az akkori élményemen, hiszen bármikor megtehetem, hogy jobb minőség mellett, kb. tízszeres áron, oda megyek, ahova akarok, és ott szállok ki, ahol szeretnék – ha a sofőr engedi, hogy uralkodhassak felette, akár még meg is alázhatom, a pénzemért.
Megváltozott a világ. Az uralkodói ösztön nem halt ki belőlünk, de a hétköznapok szintjén átalakult. Más szemszögből támad. A strukturális rang helyett (akkoriban úgy hívtuk: szocialista nomenklatúra) a pénz és a tudás – amelyek mindegyik, ugye maga a hatalom – ad lehetőséget, hogy – ha nem is nagyban, de egy picinykét – uralkodhasson a másikon. Jól van ez így!(?) Lelki szemeim előtt, mint egy rémálom jelenik meg például egy csöpögő csap. Ugye, az ember azt gondolja, egy apró kis gubanccal áll szemben. Na, nem így van! Ha nincs a közelünkben egy Sanyi bácsi (akinek még nem fenekéből nőtt ki a keze, nem ment el külföldre bevállalni, és van franciakulcsa is), akit tudásánál fogva át lehet hívni – bizony rendesen előkaphatjuk a pénztárcánkat. Szakemberhez kell fordulni, aki (hatalmával egyáltalán nem visszaélve! de kihasználva tudását), némi egyeztetés után, beígérkezik reggel 8 és este hat körüli időpontra. Ő, nemes egyszerűséggel a Gyuri bácsi – annak ellenére, hogy korban fiatalabb nálam, a rangja alapján megszokta. Fél havi fizetésemért meg is teheti, hogy uralkodhasson rajtam mert nem sok a konkurenciája. Gyuri bácsik pedig behálózzák a hétköznapjainkat, az élet minden területén. Ő az autószerelő, a villanyszerelő, a tetőfedő, a kertész – és minden univerzális szakember, akire rászorulunk.
Na, de ne vesszünk el a hétköznapokban! hagyjuk Gyuri bácsit, tegye a dolgát. Filozófiai értelemben, és a való életünkben is, el kellene jutni oda, hogy alapszinten a hatalom ne válhassék fegyverré, amelyet az ellen fordítanak, aki lejjebb van és ki van szolgáltatva. Nem szabad olyanok kezébe juttatni, akik nem a céljának megfelelően használják. Sajnos, ez nem egyszerű feladat, hiszen az olyanok nem kérdezik, hogy jár e nekik a hatalom, hanem magukhoz ragadják. Belsőjük úgy diktálja, hogy nekik ez – akár tudásuk, akár pénzük alapján – jár, függetlenül, hogy képesek e uralkodni, vagy csak a fitogtatásra használják.
Azt szoktuk mondani, az igazi hatalom a politikusok kezében van, hiszen törvényeket alkotnak, fogadnak el, hatalmat gyakorolnak a társadalom felett, néha még a saját maguk által bekorlátozott hatáskörökön is túl. A jó politikus nem csak jó kommunikátor, kapcsolati menedzser, mindenhez értő polihisztor, hanem gátlástalan uralkodó. Ha ez utóbbi tényező hiányzik belőle, garantálható, hogy hamarosan más kerül a székébe. Ráadásul, ma már (többnyire) nem az arisztokrácia hierarchia rendje választ ki politikus-uralkodót, hanem bárki odakerülhet, aki képességet szerez a választópolgár, számára kedvező manipulálására – hiszen, demokrácia van kérem! Azt pedig jól tudjuk, hogy a szavazópolgár pedig inkább indulati, mit sem konzekvens. Én megfigyeltem például, hogy egy sorban állva, vagy az orvosnál tömegben üldögélve, az idősebb emberek egyszer csak, a semmiből leakasztva, el kezdik szidni a rendszert és az éppen regnáló hatalmat. Rájöttem: bizonyára ekkor felejtették el, miért is álltak be a sorba. Levonhatjuk az elhamarkodott következtetést: a választópolgárok többsége nincs tisztában azzal, hogy az az „X” amit odatett, az nem más, mint a hatalommal való felruházás jele.
Ne felejtsük: a jó uralkodó-politikus mindent meg tud magyarázni. Nekem mindig furcsa volt az a felállás, mikor egy frissen megválasztott vezető úgy fog bele munkájába, hogy előre megmagyarázza, miért is nem fog sikerülni az, amibe belefogott. Természetesen, kihangsúlyozva, hogy azért bízzanak benne a választói, hiszen mindent meg fog tenni – miért is? Felemlíthetném az arany mondást, hogy minden nép olyan uralkodó osztályt visel, amilyet megérdemel – de, ezzel nem javul a helyzet. Emlékszem arra az időre, mikor a proletariátus tréfára hajlamos egyedei azzal poénkodtak, hogy a világhatalom már lassan meg lesz, de jó lenne valamit enni is. A keserűség akkoriban olyan gondolatokat szült, hogy a jóembereket nem képes elrontani sem a pénz, sem a hatalom – mivel egyikkel sem rendelkeznek.
Egy orosz népi bölcsességgel zárnám gondolataimat: Három dolgot nem lehet igazságosan elosztani: a pénzt, a nőket/férfiakat és a hatalmat – valahogy mindenki többet szeretne, mint amennyi jut.