Pető Zoltán gondolatai
„Az alagút végét csak az láthatja, aki végig megy rajta” (Shayat Cout Pho)
Zavaros időkbe keveredtünk. Egyre markánsabban érzem úgy, hogy elérkezett a bölcselkedés ideje. E magvas gondolatot az érlelte meg benne, hogy tenni semmit sem tudok, így „csak nézem, hogy úszik el a dinnyehéj” (J.A. után szabad lábon). Próbálom kitalálni, hogy ki ette ki a dinnye belét, ki lökte a Dunába, mint organikus hulladékot? Meddig fog még úszni, és mikor merül alá? Mi lesz a következő, ami el fog úszni előttem? Csak nem egy tőzsdekrach, vagy egy kifogyott, üres olajos hordó, esetleg egy csődbe ment autógyár? Ne adj’ Isten egy kínai vagy orosz, netán Észak-koreai, vagy NATO őrnaszád? Tán, migránsok hada tutajon menekülve hazafelé, az őshazájukba – mert ott hamarosan már jobb lesz –, szorosan mögöttük üldözőjük a civilizáció? Na jó! elragadtattam magam, de annyi minden történik körülöttem, hogy csak kapkodom a fejem és meglehet, ettől nem áll össze bennem a kép. Azzal azonban nem lövök mellé, ha kijelentem: a világfelfordulást élünk meg. Ez már nem csak a koronavírusról, a pandémiáról, de nem is a szájmaszkról és a lélegeztető gépekről, de akár a liszt spájzolásról, és a WC papírról szól, hanem valami egészen másról. Ha meg tudnám fogalmazni egy mondatban, higgyék el, ide írnám le egyenesen. Aztán aranyba (vagy valami olcsóbb műanyagba) önthetnének. Szerintem, az igazán okos megfogalmazás, ma is a kollektív gondolat mentén fog körvonalazódni. Gondolat pedig van bőven – mindenki a saját vehemenciája és érzelmi beállítottsága alapján fogalmaz meg bölcsességeket, melyek egy sliccgombot sem érnek, vagy ordenáré baromságokat, amelyek egyszer csak igaznak bizonyulnak.
Én úgy ítélem meg, nem történik más, mint a globalizációban összekötött társadalmak és gazdaságok harmonizációba fogtak. Egyfajta belső forradalom, amelyet a gazdaságirányítás, a fogyasztói társadalom és a piaci törvényszerűségek vívnak meg egymással. Egy elégedetlen munkás harcol munkaadójával. Lehet, ez így nagyon zavarosnak hangzik, pedig valami olyan folyamatról van szó, amelyet gyerekkorunk franciájával úgy tudnék megnevezni: „de la bilie” (fonetikusra fordítva: dől a bili – bocsánat!) Háború ez a javából! Tudatosan nem használom azt a kifejezést, hogy a harmadik világégést éljük át, pedig nagyon hajaz a helyzet az előbbi kettőre. Nem hagyományos fegyverzetet, de még csak nem is katonákat vonultatnak fel, hanem érdekeket, hatásokat és ellenhatásokat. Az ideológiai alapot most egy nyomorult kis vírus szolgáltatja, mely azt sem tudjuk honnan került elő, ki és miért tette szóvá, hogy van és az sem fontos már, hogy mennyire kártevő. Ő csak a vezérfonal, amely mentén felvonulnak a seregek.
Régen nem volt ekkora kollektív felfordulás. Csak nem már megint a „fortélyos félelem igazgat” (J.A.)? Szerencsém volt és jóval a második világégés (és ’56) után születtem, így nekem nem hatolnak olyan mélyre a hangos bemondóból harsogó szlogenek: Mindenki őrizze meg nyugalmát! Maradj otthon! Kerüljük egymást, zárjuk ki a konspirációt! Nem kell félni, az ellátás továbbra is folyamatos lesz. Mivel én a béke generációjához tartozom, így joggal lehetek optimista. Azért abban már nem vagyok biztos, hogy okkal is.
A napokban hallottam egy mondást: sohasem hazudnak annyit, mint esküvő előtt, háború alatt és vadászat után (Otto von Bismarck). Nagy bölcsességet takar. Azonban, egyelőre nem tisztázódott bennem: most éppen melyik helyzet forog fenn? Lehet esküvő lesz? Háború alatt vagyunk, vagy már a vadászat után? Vagy mind a három egyszerre? Levegőben hagyom a kérdést, talán hamarosan magamtól rájövök.
Legyünk őszinték, az utóbbi húsz évünk arról szólt, hogy viszonylagos nyugalomban eveztünk a fogyasztói társadalom egyre zavarosabb vizein, arra, amerre az áradás (reklámok, marketing, kereslet-kínálati görbe) lökdösött bennünket. Néha biccent egyet a vízi jármű, néha fel is borult – talpra állítottuk, de alapjában véve egy hajóban és stabilan haladtunk tovább egy nagyobb víz felé. Egy dalból merítve: „A nagy folyók, mind elérik a tengert” (Bojtorján) Akiben valaha megfordult a gondolat, hogy a jó nem tart örökké, az bizonyára elfantáziált azon, hogy ez a langy sem lesz végleges. Nos, nekem úgy tűnik, most elértük a tengert. A víznél maradva, megjegyzem, nem akarok én itten nagyokat vizionálni, de most más lesz az áramlat, másak lesznek a hajók, a kapitányok, a személyzet, de szerintem az utasok is kicserélődnek (kicserélődtek).
Shayat Cout Pho azt állítja: az elégedettség nem motivál. Igazat adok neki. Valóban, az utóbbi évtizedek arról szóltak, hogy egyre elégedettebbek lettünk, magunkkal, a tudományos és technikai vívmányainkkal, a gazdaságban elért eredményeinkkel. A fene nagy jómódunkban a humanitás, demokrácia és emberi jogok védelme terén már odáig jutottunk, hogy az egész intézmény rendszer lassan magát az embert is ki fogja zárni a struktúrából és önjáróvá válik. Mi meg kívülről fogjuk bámulni a hatalmas gépezetet és arra fogunk ügyelni, hogy ránk ne taposson. Ez most kicsit pszicho-terápiát igénylően hangzik, de vegyük csak elő az elképesztő humanitásunk legutóbbi ténykedését. A Nyugati szemléletünkkel „rendet” vágtunk az arab világban. Megszüntettük az elnyomást. Általunk jónak vélt demokráciát, emberi jogokat erőszakoltunk rájuk, majd farmer nadrágot próbálunk adni asszonyaikra. Valahogy úgy, mint mikor a vak embert átvisszük az út túloldalára, meg sem kérdezve, hogy át akart e esetleg menni. Majd a sikereinken felbuzdúlva, migránssá tettünk egy fél kontinensnyi embert, akiknek gyékényt ajánlunk otthonunkban, de a demokrácia jegyében felhívjuk figyelmét, hogy a gyékényt el ne hagyja, mert odacsapunk! Csak azt ne gondoljuk, hogy nekik ez így jó lesz! Hiú ábránd azt feltételezni, hogy egy világméretű felfordulás idején ők majd a mi hajónkban fognak evezni, ha kiérünk a tengerre.
Eszemben sincs pánikot kelteni, hiszen nincs is miért, hiszen a pánik a legrosszabb eszköz, amihez az ember folyamodhat kritikus helyzetekben. Azonban fel kell készülnünk arra, hogy komoly meglepetésekkel fogunk találkozni a közeljövőben. Egyre gyakrabban kell számítanunk olyan – első látásra/hallásra – ésszerűtlennek tűnő társadalmi reakciókra, mint ami manapság Ukrajnában zajlik. Megszokhattuk, hogy az utóbbi években arrafelé többnyire, számunkra fejnélkülinek tűnő események zajlanak. Azonban ezek a történések sokszor kivetítenek olyan jelenségeket, amelyek bármikor felüthetik fejüket a világ különböző pontjain, s nem is tűnnek annyira életszerűtlennek. Történt ugyanis, hogy az ukrán vendégmunkások (akár több százezer érintett!), a járvány kitörése miatt, munkájuk nem lévén tömegével áramlanak haza. Na nem! Az anyaország belső határain nacionalista lózungokat skandálók tömegébe ütköznek, akik tiltakoznak, hogy ezek az – egyébként tisztességes és munkaszerető – ukrán hazafiak visszatérjenek szülőföldjükre. Az ok egyszerű: behozzák a vírust, és különben is már amúgy is vagyunk elegen az országban, nem kell további éhes száj. Hoppá-hoppá! Kinek, mi jut még itten eszébe? Talán egy új világrend születésének vagyunk szemtanúi? Nem hiszem. Ugyanis a világrend mindig a nagy változások után, a nyertes – vagy inkább a győztes – felek között szokott konszenzussal létrejönni.
Na jó, ne komolykodjunk tovább, hiszen még egy darabig kitart a 35 kg liszt és a stelázsi egyensúlya érdekében beszerzett cukor is. A klotyó papír pedig nem tud ránk rohadni. Aztán mi lesz? Lesz, ami lesz. Egy biztos, nem tudunk ugyanazok lenni, mint akik voltunk, egy kis parányinak tűnő koronás kártevő megjelenése előtt. Most ő a király, aki háborút hirdetett. A hadjárat kimenetelét pedig nem is sejtjük, mint anno, ’39 – ’41 de még ’45-ben sem merte senki átgondolni, hogy mi lesz majd, ha nagy leszek.
De hadd vonjam el a figyelmet a lényegről egy orosz viccel, hiszen aki nem tudja az élet menetét vidáman felfogni, annak keserves vége lesz:
Kijön az étteremből egy láthatóan részegség jeleit demonstráló úriember. Odamegy a taxishoz és megkérdezi: – elférne a hátsó ülésen egy 8 szeletes torta, valamint két üveg vodka és egyéb apróság? – Hát persze! – vágja rá a sofőr. Emberünk mély lélegzetet vett, majd csuklott egyet és kipakolt.