Pető Zoltán gondolatai
„Az a gondolat, hogy az élet rövid, az embert arra ösztönzi, hogy még rövidebbé tegye.”
(Shayat Cout Pho)
Emlékszem jó pár évvel ezelőtt felfedeztem egy emléktáblát Minszkben egy ház falán. Egy dombormű, melyen az áll, hogy e házban élt Iván Petrovics Pulihov. Rögtön furdalni kezdett a kíváncsiság, és nem hagytam magam, ki is lehet ez a jóember, akinek ilyen méltó emléket áldoztak és még a város egy jelentős utcáját is a nevével fémjelzik. Nem mennék mélyen bele a történetébe, hiszen 1906-ban volt, és az akkori idők – s, mint az azóta elteltek is – nagyon zavarosak voltak. Tény, hogy Pulihov egy Pavel Grigorjevics Kurlov nevű fickót próbált meggyilkolni, sikertelenül. Mint később kiderítették az oknyomozók, az akkor éppen főpolgármester Kurlov testőrsége időben rájött a készülő csínytevésre és még mielőtt Pulihov belendülhetett volna, hatástalanították a bombát. Az így csupán fejen vágta a kiszemelt áldozatot. Kurlov azonban az anarchizmus és a forradalmiság esküdt ellenségeként 1906. március 10-én egy határozott mozdulattal fellógatta Iván Petrovicsot a minszki várbörtön kapujára. Pulihov egy pillanat alatt hős lett. Érdemes tudni a háttérről, hogy forradalmár lelke egy szerencsétlen áldozat volt, akit a később terrorszervezetnek nyilvánított Szocialista-forradalmárok Pártja Harci Szekciója (ESZER) meg tudott vezetni és hagytak neki némi kifutási lehetőséget a harcvonalban. Ez a tisztességes, tanult ember értelmiségi családból származott és egy valamikori szállásadójától, Szentpéterváron fertőződött meg a „forradalom eszméje” néven ismert, járványos betegséggel. Pályafutása kiteljesedéseképpen végül megengedték neki, hogy egy zavaros ideológia érdekében feláldozhassa életét. Azt, hogy hős volt e valójában, a halála óta eltelt száz-egynéhány évben többször is átgondolták. Attól függően, hogy éppen merről fújt az ideológia szele.
De nem kell nekünk olyan messze menni! Voltak és vannak nekünk is hőseink bőven. A nagy harcosaink, királyaink, hercegeink, grófjaink (naplopóink és burzsoáink). A maguk idejében és a maguk módján se szeri, se száma a hős arcoknak, akikre olykor büszkék vagyunk, akiket titokban tisztelünk, esetleg irigylünk, vagy csak úgy felnézünk rájuk. Nos, ilyenek voltak például a betyárok, akikről mind a mai napig nem tudjuk, mit akartak, és mit értek el – de olyan hősök látszatát keltették. Ők voltak a magyar Robin Hoodok? Sobri Jóska (akiről ugye a sós brióst nevezték el), aztán Ruzsa Sándor (ő a kackiás bajuszhoz adta a nevét), Angyal Bandi (nevével ellentétben, borsodi nemesből átvedlett betyár), de Sós Pesta és Sóvágó Jankó, Patkó Bandi és Zöld Marci. Mind-mind hősök voltak a javából – legalábbis többen ezt így gondolják.
Az igazi hős-generátor azonban az eszme, mely ideológiai alapon, a kezdetektől fogva ontotta az arra hajlamos hősöket. Minden jóember, aki képes volt kiállni egy saját, vagy kollektív gondolat mellett, és életével fizetett e határozottságáért, bizony hőssé avanzsált. Ugye rémlik: Sallaira és Fürstre emlékezz proletár! No, meg Ságvári Bandi (az egyedüli valós, született nevén Spitzer Endre), aki egyszerre 32 fedőnéven lett hős. Ez a Bandi 30 évesen rossz fát tett, rossz tűzre – életével fizetett egy eszméért, amely később köddé vált. Ma sem tudok elmenni a budai Remiz étterem (akkoriban a XII. ker. Szép Ilonai villamosvasúti kocsiszín mellett levő Nagy Béla-féle cukrászda) mellett úgy, hogy ne gondoljak rá. A szocializmus aztán el-, és újra keverte ezeket a neveket. Végül most ott tartunk, hogy a történészeken kívül fel nem tudna valaki sorolni legalább tízet, pedig több százan (ha nem ezren) voltak. A dicsőséges múlt és a fényes szelek elsodorták őket. Ki tudja méltánytalanul-e, de kikerültek a hősök panoptikumából.
Felmerül a kérdés: kik is igazán a hősök? A hősök alapvetően áldozatok egy eszme oltárán, amely csak addig él, amíg abban valaki érdeket, fantáziát és természetesen pénzt lát. Amint ez utóbbi tényező elmarad, az egész felhajtás mehet a szelektívbe, lett-légyen az bármekkora közösségi eszme, vagy ideológia, esetleg egy társadalmi hóbort, olykor divat, amely rendre kitermeli a maga hőseit. Ma úgy hívjuk őket: celebek. Nem hiszik el! a Wikiszótár, még arra is kitér, hogy a hős szónak van egy táj jellegű jelentése is: Nőtlen (legény, fiatalember), aki még nem házasodott meg. Példát is hoz: A lányok a bálban a hős legényekkel táncolnak. Néhány hős legény egymásba kapaszkodva táncol. Szerintem, a nős az igazi hős!
Egy Joseph Campbell (1904-1987) nevű amerikai mitológia-kutató könnyed, elmélyült pillanatában megrajzolta a hősök útjának vázlatát. 17 pontba foglalta a mérföldköveket. Nem gazdagítanám most ezzel a tudástárral az olvasót, de érdemes utána nézni. Elmélete szerint a hős pályafutása körbejár és a kalandra hívástól, a gondtalan élet kiharcolásáig tart – vagyis visszatér a kiindulási pontba. Többek mellett olyan akadályokon is át kell vergődnie magát, mint a „női csábítás” vagy a „mágikus repülés”, mire eléri célját és megdicsőül. Ami nem áll másból, mint elnyeri pályafutásának méltó jutalmát, a nyugalom valamelyik formáját: hősként befejezi földi létét, s kiérdemel egy posztumusz elismerést, esetleg valami maradandóbbat, vagy nyugalomba vonul és elfelejtik.
Menjünk egy kicsit arrébb. A számítógép és a virtuális tér megjelenésével a hősök két kórházban kezdtek el születgetni. Az egyikben az elképzelt, a másikban a valóságos titánok kelnek életre. A gond csak az, hogy a friss teremtmények, miután megtanulnak járni, rendre átmennek egymás térfelére. A virtuális játékokban és a filmvászonra gyártott hősök bejárnak a hétköznapjainkba és az egyszerű polgárt is el-elkapja a sung, és lézerkardot ránt egy intézkedő rendőrre. Hollywood vezényletével, az elmúlt 25-30 évben olyan ügyesen elszórakoztattak bennünket, hogy generációk nőttek fel, akik egy fantától hősnek képzelik magukat és simán kirepülnek az ablakon egy testhez simuló pókjelmezben. De mondok jobbat! Kimennek az utcára és harcolnak. Hogy miért? Ki ellen? Az attól függ, ki jön szembe. És hipp, és hopp! máris hősök lettünk.
Nem szeretnék mélyen kotorászni a most zajló amerikai eseményekben, a napi sajtó nálam szemfülesebb e témában. Viszont azt leszögezhetjük, hogy egy újfajta hősgyártással állunk szemben. Bizonyára ennek most jött el az ideje, hiszen a régiek sajnos kiöregedtek. Bruce Willist egyre kevesebbet látni a repülőgép szárnyán, miközben megmenti a világot és az amerikai elnököt – kávé reklámokban kamatoztatja őstehetségét. Arnold már lassan árnyéka sem lesz önmagának. Rambó Bácsi valahol elhagyta bokszkesztyűjét egy macsétára akasztva, valami plasztikai szalon környékén. Chuck, az igazságosztó, így nyolcvan fölött örül, ha a klotyón igazságot tud teremteni. Eastwood állja a sarat – így kilencven felett –, de a nehéz cowboy bőr alatt már ő is megrogyna. Hősök voltak ők mindannyian, és milyen jól mulattunk rajtuk! Még egy darabig hősként is fogunk rájuk emlékezni, majd egy szép napon arra ébredünk, hogy az utca hősei átvették helyüket – ráadásul a valóságban, Amerika utcáin, 2020-ban. A főhős már most megvan – fényes (pontosítanék: fekete-fehér) ceremóniával örök nyugalomra helyezték. Az epizód hősök pedig napról napra szaporodnak. A tömeg és az ideológia nagy varázslói gondoskodnak a szereposztásról.
Egyfelől azt mondanám, hogy nem értem, mi is történik ma az USA-ban, másfelől pedig egyre határozottabban érzem, hogy nagyon is értem. Van egy orosz közmondás: „a zsír megbolondít” (с жиру беситься). Magyarul e jelenséget úgy fogalmaztuk meg, a „kutya is akkor vész meg, mikor legjobb dolga van”.
Ma Amerikában három tényező igazgat: a pénz, a demokrácia és a drogok – és én nem tudom, melyik veszélyesebb. Mind a társadalom, mind a közélet e három eszköznek van alárendelve. Próbáljuk meg – csupán a fantázia szintjén! – berakni e három dolgot a konyhai mixerbe, megdöbbenve fogjuk tapasztalni, amit kiöntünk a pohárba, az nagyon hasonlatos lesz a ma Amerikájának képéhez.
A demokrácia mára olyan bonyolult megfogalmazássá vált arrafelé, hogy nincs mit csodálkozni, ha tömegesen félreértik. A szegregáció, a rasszizmus és ehhez hasonló kirekesztésre hajló gondolatok ma olyan korcsosult formákat öltöttek, mint maga a tolerancia kifejezés. Amerikai barátom – aki építésvezető Floridában – meséli, hogy egy fekete munkást hamarabb felvesznek egy munkahelyre, mint hasonló vagy jobb kvalitású fehér kollégáját, csak azért, hogy elkerüljék még a szegregáció látszatát is. Ő mesélte, hogy arrafelé az a mondás járja: a legideálisabb amerikai állampolgár (American Idol) egy „idős, olykor tudatmódosító szerekhez folyamodó, mozgássérült, feketebőrű hölgy, más irányú szexuális beállítottsággal”. Rajtuk esik meg az amerikai szív elsőként, a jog őket preferálja. Nekik van a legmagasabb állami ösztöndíjuk. Hol van már a Shakespeare kutyája, vagy a gyerek a színpadon!
Nos, úgy tűnik, ebből az igazságtalanságból lett most elege a feketebőrű lakosságnak – és mindazoknak, akik fantáziát látnak egy kis felfordulásban. Lehetne itt a gondolat vége – de sajnos én úgy látom, az csak most kezdődik. Ha valaki azt hiszi, hogy az, aki most kiment az utcára, az tudja minek ment oda és tudja mit csinál, az téved. Már ott tartanak, hogy Bosztonban leszedték a Kolumbusz szobor fejét, egy másikat pedig ledöntöttek, mert – mint közben kiderült – ő a felelős Amerikában mindenért! Az a jópofa fekete-fehér-tarka fiatal, aki reggel kilép a kapun, indulatokkal felvértezve, még nem is sejti, hogy bármely pillanatban hőst csinálhatnak belőle. A statiszták pedig – akik ma alig bírnak el egy fosztogatásból véletlenül kimaradt, falnyi nagyságú TV-t, amit majd büszkén kiszögeznek otthon, a szociális lakásban, állami segélyből kapott árammal meghajtva és a napi melóból megmaradt némi droggal, chips-el/kólával behuppanva a nagy készülék elé megélik American Dream-et. Az egyelőre fel sem merül, hogy egyszer elege lesz egy boltosnak (vagy a virágzását élő maffia őrző-védőnek) ebből az egészből és hivatalosan tartott fegyverével hőst farag a pitiáner tolvajból. (hangsúlyozom: akkor még nem, de azonnal emberjogi harcossá avanzsált afro-amerikai színesbőrűből.) Amerikában mindenkinek van fegyvere, ha kell, ha nem. Én attól tartok, egy óvatlan pillanatban, ez az egész móka átlép egy igazi hollywoodi film azon jelentébe, mikor a kocsmában mindenki a nadrágövhöz kap és utána már csak füstfelhő. A filmnek pedig adnának egy igen stílusos címet: „Fekete-Hófehérke és a Hét Meleg-Gender Törpe”. A happy end pedig úgy szólna, hogy miután a herceg életre csókolja Fekete-Hófehérkét, az feljelenti őt zaklatásért.
A világ és benne az oroszok pedig csak figyelnek és jópofa anekdotákat találnak ki: „Amennyiben az amerikaiak egyszer felfigyelnének arra, hogy az amerikaiak mit művelnek Amerikában, az amerikaiakkal – benyomulnának Amerikába, hogy felszabadítsák az amerikaiakat, az amerikaiak elnyomása alól.” Na jó, egy lazább: „A nejemben és Amerikában az a közös, ha bármi történik, mindenki hibás körülöttük – csak ők nem.”