Már hozzászoktam, hogy a tanácsadásaimon elsírják magukat az emberek. Van, hogy csak a tekintetüket engedik fátyolossá válni, van, hogy szabad utat engednek a könnyeknek. Néha magukat siratják, de a legtöbbször egyvalaki fontosat. Az emlékek lesből támadnak az illatok által. A semmiből törnek elő és magukkal hozzák a múlt érzelmeit is. Az ember pedig tehetetlen ellene. Igyekszem úgy tartani a teret, hogy ne is kelljen ellene semmit tennie annak, aki velem van. Most mégis meglepődtem, amikor az otthonomban jártamban-keltemben egyszer csak elöntötte a szemem a könny. Az üres lakásban azt éreztem, ha most befordulok a szobába, ott látom az ágyon feküdni őt, szépen felöltözve, ápoltan. A ráncos és a vérhigítók miatt véraláfutásos bőrét körbelengi a Nivea, a sárga kézbalzsam és a kölni illata. Aztán hozzá jön a gumiharisnya szaga, amit kislányként én segítettem lehúzni a lábáról hámfelhős varázsport hintve szét a szobában, főleg, ha szép napsütéses idő volt.
Mi történt? Hisz’ már sok éve elment, a nagyobbik lányom születésekor- igazolva a mondást; ha egy családba valaki érkezik, valaki el is megy.
Mit történt?
Ma egy új szobaillatosítót próbáltam ki. Mimózás. Olyan, mintha a bőre illata lenne.
Nem értem.
De érezni annál pontosabban érzem.