„Az életet csak a komolytalanok tudják igazán komolyan venni.” (Shayat Cout Pho)
Valamikor, a régi sz.. időkben (a hiányzó ép, vagy ar végződéseket, ki-ki a maga által megéltek szerint helyettesítse be – én az ép mellett tettem le voksom.) Malév géppel utaztam Budapestről Moszkvába. Jobb dolgom nem lévén, a Szovjetunióban tanultam. Szokták mondani, a sors – sorsol. Úgy alakult, hogy egy filmesekből álló csapat utazott ugyanazon repülőn, egy szovjet filmfesztiválra. Nekem az a szerencse jutott, hogy Makk Károly neves filmrendező mellé szólt a jegyem. Hamar beszédbe elegyedtünk, s majd’ két és fél óra alatt kibeszéltük a világ nagy dolgait és egyúttal meg is váltottuk azt. Ez utóbbi annál is inkább könnyen ment, mert abban az időben a MALÉV gépeken rendesen osztottak alkoholt is. Amennyit csak akartál, sőt néha még többet is. Történt, hogy benne voltunk valami igen komolytalan témában, mikor odajött Bacsó Péter, kezében egy boros (műanyag) pohárral. Láthatóan már nem az első volt. Megállt, majd annyit mondott: „Éhes disznó Makk Karcsi – na mi van veled?” Nekem ez akkor annyira humorosnak tűnt, hogy elszakadtam a nevetéstől. Később rájöttem, hogy Bacsó és Makk egymás között folyamatosan csak ilyen, szétszedett és sajátosan összerakott mondatokban beszélt. Volt humoruk és értették is egymást.
Rájöttem akkor, hogy a humor olyan, mint az adó-vevő, két fél kell hozzá. Emlékszem, gyerekkoromban – a szó szoros értelmében – belém verték, hogy a tréfa nem vicc! Történt, hogy egy délelőttön, órák közötti szünetben az ablakban csüngtünk. Iskolánk igazgató helyettese éppen szaladt át az udvaron, s köpenyében ütemesen csörgött kulcscsomója. Én tréfás embernek véltem, így az általa produkált ütemben el kezdtem verni az ablakpárkány bádog lemezét, majd lekiabáltam: – hajrá egyedül! Megállt, kiszúrt, majd közölte, hogy a következő szünetben találkozunk az irodájában. Egy nagy fülessel fogadott, majd fülemnél fogva felemelt – éreztem, hogy recseg. Rájöttem, ő csak a saját tréfáit honorálja, a másé idegesíti. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy humorérzékemen nem ütött csorbát.
Van egy barátom, akiből az Úr kihagyta a tréfa és a humor alapvető elemeit. Nem nagy ügy. Nekem például nincs ritmusérzékem. Ennek ellenére tudok zenélni, de folyamatosan figyelnem kell, mert szanaszét tudok esni egy ütemen belül is. Nos, barátom úgy hidalta át hiányosságát, hogy mindig hordott magánál egy cetlit, amire másoktól hallott poénos mondásokat rögzített. Hol titokban, hol demonstratíve előkapta papirkáját és – általában, a leginkább nem odaillő helyen – bedobott egy tréfát. Egyszer valami komoly témában adtam elő neki gondolataimat – éppen a franchise üzleti modellt elemeztem – mikor elővette feljegyzését, és komótosan felolvasta: „Ez magas nekem, mint kakasnak a farzseb.” Hirtelen nem tudtam, hogyan reagáljak. Kínos volt a pillanat. Nem mertem elnevetni magam, de hallgatni sem bírtam. Csak annyit mondtam: – de a tyúkok biztos így szeretik. Majdnem jót nevettünk.
Annál kínosabb, mint amikor az élet összesodor egy humortalan emberrel, talán az a helyzet, mikor egy humoros karhatalmi képviselővel futsz össze. Bizonyára volt már dolguk tréfás rendőrrel. Nos, ő az, aki jót poénkodik az én keservemen, majd tréfából úgy megvág, hogy bele zöldülök. Na, ne próbáljanak mókásat visszaszólni neki, mert azonnal duplázza a tétet. Egyszer, a kilencvenes évek elején üzleti úton jártam Németországban. Dolgom végeztével megtoldottam az utat és kicsit pihentem. Vasárnap délután indultam hazafelé. Érezvén, hogy megfáradtam, Ausztriában szabadidő ruhára vetkőzve aludtam egyet a kocsiban, egy parkolóban. Mikor újra elindultam, nem volt kedvem átöltözni, csak úgy szabadon, a demokrácia jegyében nekivágtam a hegyeshalmi határnak. Vámvizsgálat. Pillanatok alatt kiderült, hogy a tréfa nagy mesterét küldte rám a sors, mert a vámtiszt úgy kezdet: – na Zoltán, ezúttal mit csempészünk? Megállt bennem a keringés. Természetesen, semmit – válaszoltam. Erre ő: – tudom, a múltkor is ezt mondta, aztán csak előkerült vagy tíz kiló kávé, meg mindenféle apróság, videómagnóval. Na, jobb, ha egyből kipakol, mert ha én, akkor eljárás. Én bátortalanul megjegyeztem: – Ön bizonyára összekever valakivel, mert én sohasem csempésztem és magához sem volt még eddig szerencsém. – Tréfás ember maga Zoltán! – mondta – de előállhatna már valami újabb dumával is, mert ez már a múltkor sem jött be. Megadtam magam. Semmit nem talált. Majd tréfásan úgy búcsúzott: – Most megúszta, de legközelebb nyakon csípem! Nos, attól a pillanattól kezdve én csak öltönyben, nyakkendőben közelítettem meg az országhatárt. Rajtam ne tréfálkozzon egy vámos se, mert mackóban vagyok!
Alapjában véve én szeretem a tréfás embereket, hiszen akinek van humora, az egy olyan nyelvet ért és beszél, amelyen a világban bárkivel meg tudja értetni magát – akinek szintén van humora. Egy jóbarátom apja mondta egyszer: „A komolyt és a komolytalant soha ne keverd össze! Ahol komolynak kell lenned, ott ne légy komolytalan! Viszont, a komolytalanok között, soha ne akarj komoly lenni!” Nagy igaza van – csak azt nehéz eldönteni, hogy a környezet, a helyzet komoly, vagy komolytalan. Én próbálok igazodni, de nem mindig sikerül. Nem tudom például megállni, hogy ne keveredjek valami tréfás beszélgetésbe a postán, vagy a közért pénztárosával – pedig azok komoly helyek. Egész nap ott ülnek, dunsztolódnak, savanyodnak. Egy fél percről van szó, de némelyiken látom, hogy többet ért neki, mint agy tízen két perces cigarettaszünet. Történt egyszer, hogy fel kellett adnom egy levelet. Megálltam a postás kisasszony ablakánál és szomorú arckifejezéssel és intonációval közöltem vele: – feladom! Ő csak nézett rám megdöbbenten, kérdő tekintettel – mire én előkaptam a levelet és betoltam az ablak résen. Elnevette magát. Meglehet, hülyének nézett, de bizonyára jól esett kizökkennie a szürkéből.
Nekem fenntartásaim vannak a bohócokkal szemben. Cirkuszművészet, vadállatok, légtornászok – félek tőlük. Ugyanakkor elismerem tehetségüket és tisztelem is őket. Bizonyára ők a humornak sokkal összetettebb nyelvét beszélik, mint én, s ezért nem érem fel azt a szintet. A bohócoknak van egy fekete-fehér változata, a humorista – ő az, aki már nem közönség, de már félig bohóc, s többnyire még nem tréfás. Sokszor olyan érzésem van, hogy a humor napszámosai ők. Minden áron ki kell melózniuk azt a másfél- két órát, mert megfizettek érte. Kényszer humor, izzadtság szag. Persze, közöttük is vannak briliáns tréfálkozók, akik már inkább művészek, mint a stand up rabszolgái. Mindig mosolyogva emlékszem vissza például Boncz Gézára. Volt szerencsém vele fellépni párszor KISZ/Express és építő táborokban – akkoriban úgy hívták: hakniztunk. (én az árnyékában mozgalmi un. pol-beat dalokat adtam elő) Ő volt az, akinek lényében volt a humor. Neki elég volt megjelenni és az első mondat után mindenki fetrengett jókedvében. Szerintem, vetekedett Hofival.
Van egy mondás: A viccmesélés a társalgás csődje. Nem értek vele egyet. Én úgy vélem egy vicc, vagy humoros megjegyzés mindig elfér egy társalgásban. Amikor viszont egy beszélgetés abba a stádiumba kerül, hogy nincs mit mondani, mert a felek kimerítették a közösen megbeszélendőket, akkor egy – akár otromba – vicc is mentőöv lehet. Persze, ha az jókor, jó helyen és a körülményeknek megfelelően sül el. Ellenkező esetben gorombán belerontunk a helyzetbe.
Viszont ne feledjük, hogy van egy – a humortól, tréfától és magától a cirkuszi számtól is teljesen idegen – jelenség, a bohóckodás. Ez egy szánalmas művelet, melyet roppant nehéz megmagyarázni. Én úgy vélem, két okból vetemedünk arra, hogy hülyét gyártsunk magunkból. Az egyik, hogy valamiről terelni szeretnénk, a másik pedig, hogy valamire fel szeretnénk hívni a figyelmet. Néha megmagyarázhatatlan, hogy miért is keveredünk bele a dolgok ilyetén, kínos mismásolásába. Ugyanakkor vannak emberek, akik létezni nem tudnának ilyen ízetlenkedések nélkül. Bizonyára beugrik a mindig-tréfás, far-kalap főnök esete. Nos, ő az, akin mindenkinek nevetnie kell, ha tud, ha nem – még ha a hányinger kerülgeti is. Minden otromba viccéről pillanatfelvétel készül és a prémiumosztáskor, előléptetéskor, létszámcsökkentéskor előkerülnek a képek.
Van egy orosz mondás: A tréfa élén mindig ott az igazság. Nagy gondolat, hiszen azon túl, hogy a másikat mosolyra bírjuk, egyfajta üzenetet is szeretnénk közvetíteni a humorral. Valami olyasmit, amit magunkénak is érzünk. Figyeljék meg, hogy a disznó vicceket többnyire olyanok mesélik, és élvezik, akik maguk is hajlamosak a disznólkodásra. A favicceket a humor és a jópofaság határán billegők. A politikai vicceket a politikával megérinthetőek. Sigmund Freud szerint – aki persze minden gondolatához a szexualitás szemüvegén keresztül közelített – a viccekben a tudattalanba szorított tartalmak jelennek meg. A vicc hallgatójában feszültség keletkezik (amely feszültség valójában a saját elfojtásainak megjelenése), és ez a feszültség oldódik fel a csattanóban, amikor az elfojtott tartalom a tudattalanból ismét a tudatba kerül át. Őszinte leszek, ne figyeltem a tudattalanomat, de azt tudom, hogy szeretem a humort, a viccet és a tréfát is. Persze nem úgy, mint Kádár elvtárs anno, akinek elhíresült mondása: „Értem én a tréfát, de nem szeretem.”
A humor jegyében megosztanék egy talpig orosz viccet: Három jóember elmegy a szaunába. Mikor levetkőznek, látják, hogy mind hármójuknak a térdéig ér. A munkásnak a keze, az üzletembernek a hasa, a politikusnak a nyelve.