A tréfa

“Minden tréfa élén van valami alattomos humor, melynek célja, hogy az elkövető kedvére megbántsa áldozatát.”  (Shayat Cout Pho)

Mint az a fenti gondolatból is kitűnik, a tréfához legalább két ember szükségeltetik. A kezdeményezőben bekattan valami – vagy összegyűlt, vagy spontán rosszindulat, esetleg csintalanság, bohóckodás, feltűnési viszketegség. A tenni-akarás nem tűr halasztást, vagyis meg kell tréfálni az áldozatot. Olyan is megtörténik, hogy valamit nem vagyunk képesek a másikkal tudatni, csak úgy az egyszerűség nyelvén. Ekkor (többnyire tévesen) úgy véljük, a tréfa az egyetlen eszköz, amellyel eladhatóbbak leszünk.

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elejét írtuk. A Szovjetunió már kezdte megszokni, hogy szétesett, s a szabadrablás éppen fénykorát élte. Akkori cégem úgy határozott, vállalkozásba fog Moszkvában, s én leszek a legalkalmasabb, akit megtréfálnak egy vezérigazgatói pozícióval. Elsőre viccnek véltem a dolgot, de aztán rájöttem, hogy ez több annál, ez már tréfa. Nem apróztuk el a történetet, így – megfelelő, legfelsőbb kapcsolatok mentén – közvetlen Gorbacsov elvtárs bűvköréből kaptunk partnert. Itt jegyezném meg – zárójel bezárva –, hogy azon kevesek közé tartozok, akik személyesen is összefutottak az öreggel. És ez nem tréfa! Szóval, abban az időben csak az tudott az oroszoknál vállalkozni, akinek kapcsolata volt. Ebből lett a pénz, majd a hatalom. Tudom, ez ma is így van az egész világon, de akkoriban ez még jobban úgy volt. A mi partnerünk nem volt más, mint a szovjet KGB kínai alegységének nyugalmazott főparancsnoka, maga Nyikoláj Nyikolájevics. Alapvetően személyiségében hordozott valami olyan kellemetlen vonást, amitől az embernek bebőrösödött a nyaka. Viszont a keze mindenüvé elért, olyan hosszú volt, hogy asztalnál ültében ki tudta nyitni a folyosó végi ablakot.

Történt egyszer, hogy egy egyeztetésünk kapcsán ez a jóember közölte velem, tartozom neki 7.200 dollárral. Én – a tréfájára reagálva – lazán jeleztem, hogy olyan világot élünk, ahol mindenki tartozik valakinek valamivel. Aztán pedig kollektíve tartozunk a felettünk székelő Atyaúristennek. Nyikoláj Nyikoájavics erre elmagyarázta a tényeket is. Ő – önmagával egyeztetve – úgy döntött, két hónappal ezelőtt, hogy a leendő cégünknek fenntart két irodahelyiséget 1.800 – 1.800 dollár per hónap értékben. Nos, e bérleti díj torlódott mostanra fel az általa megnevezett összegre. Mikor el kezdtem firtatni, hogy hisz még meg sem alapítottuk cégünket és erről a gondolatáról ez idáig mélyen hallgatott előttem – egy laza mozdulattal elővet íróasztala fiókjából egy Makarov gyártmányú PM-9 modellszámon hitelesített, félautomata kézi lőfegyvert (pisztoly), majd az asztalon megpörgette előttem. Tudják úgy, ahogyan a szorgos háziasszonyok szokták a pizzatésztát a gyúródeszkán. Bennem megfagyott a széklet. Olyan érzésem támadt, mint akinek elment a kedve a tréfától. Intettem, hogy tolja felém a vonalas telefont (mert ugye a GSM még nem volt ismert), majd felhívtam magyarországi feletteseimet. Ők megígérték, hogy tisztázzák a helyzetet. Miközben egyeztettek én kioldalogtam a fegyver hatóköréből a folyosóra. Kisvártatva Nyikolájevics vigyorgó arccal megjelent előttem, és közölte: – csak tréfáltam ám! Bizonyára valaki kifizette neki a kért pénzt… Nos, akkor végleg tudatosodott bennem: én nem szeretem a tréfát. Hétfőn beadtam a felmondásomat.

A tréfát – szerintem – azért találta ki az ember, hogy kedvére nyugtalanítsa környezetét.

Ugye tudjuk, hogy a tréfa és a vicc, azaz a humor még csak nem is rokonok. A vicc egy passzív gondolatsor, a tréfa viszont aktív cselekmény-láncolat, melyben határozottan tetten érhető az elkövető és az áldozat. Ezek a termések két különböző fán teremnek, mint körte és alma. Ezért nem is szokták egymáshoz hasonlítani őket. Mondanék egy szemléltető példát. Mikor úgy kezdjük, hogy Kohn és Grün utazik a vonaton, az bizony viccnek indul. Viszont, mikor az egyik azt mondja a másiknak: „Láttad már a feleséged arcát szex közben? Nem!? Akkor este átugrok hozzátok, majd nézd meg!” – nos, ez már tréfa. Az egyik jót nevet, a másik pedig azon morfondírozik, hogy megcsalja-e őt párja, ezzel a nyomorult Grünnel, vagy csak kitalált dolog ez az egész. Aztán mikor hazaér, gyanúsan ziláltnak találja az asszonyt és olyan zavarodottan viselkedik, mint aki éppen titkolni szeretne valami. Ekkor szokott elkezdődni a „mintha” típusú veszekedés (mintha úgy néztél volna rám, vagy mintha azt mondtad volna, hogy…), amely nagyon mélyre el tud menni. Mindez Grün otromba tréfája miatt, aki belénk ültette a bogarat. Ekkor szokták megjegyezni a kívülállók, hogy a tréfa rosszul sült el. Jó esetben nem megy rá az egész Kohn család békéje.

Mindenki hallotta már Kádár elvtárs nagy mondását: „Értem én a tréfát, de nem szeretem”. Ezzel a nagy nevettető azt üzente népének: itt rend van barátaim! Nincs helye az ízetlenkedésnek. Majd én megmondom, hogy mikor, ki és min fog nevetni. Így is lett. Kalácsképű elődje, a még nála is nagyobb tréfacsináló azt vallotta: Nem értem a tréfát, de akit rajtakapok, annak megviccelem még a szomszédját is! Nehéz idők voltak azok. Az ember nem tudta eldönteni, hogy most ez komoly, vagy csak a sors űz vele otromba tréfát. Mielőtt tréfálkozásba kezdtél, jobb volt, ha előre jelezted és csak aztán próbáltál nevettetni. Ugyanis, megtörténhetett, hogy komolyan vettek és nem volt időd befejezni mondanivalódat. Jóízűen nevetni pedig senki sem mert, csak mikor maga a nagy mókamester elnevette magát. Persze, akkor is csak módjával, nehogy túltoljuk a jókedvet. Akkor ugyanis gyanússá váltunk, mert a vidám ember gyanús, valamit eltitkol.

Hol vannak már ezek az idők! Ma már szabadon viccelhet, tréfálkozhat esetleg kedvére humorkodhat az ember – ja, a következmények? azokat most is vállalni kell! Ugyanis a tréfa áldozattal is jár ám. Azt szokták mondani, a tréfa nem ismer határokat. Jó azonban tudni, aki határtalan tréfás kedvében van, az hamarosan szembe kerül, akár a hatóságokkal, akár a jó ízléssel, esetleg egy védekező reflex orrba vágja.

Az utóbbi időkben roppant elharapózott azzal tréfálkozni, hogy a gyereknek jópofa és egyben szokatlan nevet adnak. Gyerekkoromban jót nevettünk az utcánkban lakó Boros családon, akik tréfás kedvükben Ivónak nevezték el újszülött fiukat. Felnőtt, tisztességes ember lett. Bár, soha nem találkoztam vele, így nem tudhattam meg, hogy mi gondja is adódott keresztnevéből, de sejtem, hogy folyamatos céltábla lehetett. Azóta e téren is felszabadultunk, sokkal bátrabban poénkodunk. Ha ránk jön, akár Táblácskának, Cukorkának, Balatonnak, Főninek, Havadisának, vagy Lemminek is nevezhetjük utódunkat. Az pedig viselje egészséggel!

Régóta csodálkozom azon, hogy miért nem adják a gyerekeknek a mindezidáig legnépszerűbb, Elvtárs keresztnevet. Szerintem, minden fiúgyermek büszkén viselné. Milyen jól hangzana például Kovács Elvtárs, vagy Kiss Elvtárs. Meggyőződésem, hogy nincs olyan magyar családnév, amelyhez ne passzolna. Milyen frappánsan hangzana a strandon: – Nagy Elvtársat várják szülei a gyerek medencénél! Esetleg mikor az SZTK urológián éppen sorra kerülő delikvenst úgy szólítanák vizsgálatra, hogy Virág Elvtársat kérjük fáradjon be a kettes vetkőzőbe.

A tréfa sokszor olyan, mint a bumeráng. Emlékszünk még Zambo-Rambo esetére a kiskakassal? Az a szerencsétlen jóember olyan ügyesen megtréfálta önmagát, közönségét, szeretteit és nem utolsó sorban a szomszéd kakasát, hogy belehalt. Az előadás sikeréért életével fizetett. Megérte? Persze, hogy nem. (bár, örökre hallhatatlanná lett – egy darabig) Az embert, mikor elragadja a tréfálkozhatnék, akkor nem mérlegel. Cselekszik vagy mások, vagy saját rovására.

Sokakban szép, de még többekben borzalmas emlékeket hoz fel tréfa terén a katonaság. Nos, ha valahol, ott aztán mindenki tréfás volt. A felállás úgy nézett ki, hogy volt az általános tréfa. Ezt az ügyeletes segédtiszt szolgáltatta. Aztán volt a katonák egymás közötti tréfái, mert ugye nem volt elég, hogy csak fentről hulljon a jókedv, horizontálisan is hinteni kellett. Ez nagyjából azt jelentette, hogy egy katona egész napját tréfa-tengerben töltötte. Én rendszeresen rácsodálkoztam, hogy a primitívség miként tudott a humoristákat, írókat, filozófusokat és egyéb tréfa-faragókat is megszégyenítő poénos aforizmákat varázsolni az akkori katonatisztek sekély intelligenciájába. Talán az ital bomlásterméke által kiváltott agymenés? Nem tudom, hogyan néz ki ma a honvédség belülről, azonban az orosz hadseregről elég sokat hallani mostanában. Pár – szerintem még nem elcsépelt – az ottani katonaság berkeiben elhangzott tréfa-gyöngyszem:

• nem azt kérdem hol volt, hanem honnan jött!
• nem mindegy, hogy a lyuk a kabáton belül, vagy kívül van!
• katonák, aludjanak gyorsan, mert az ébresztőig már csak öt perc maradt!
• azt hiszik, hogy maguk mind hülyék, csak én vagyok egyedül okos?
• mit köröz ez a helikopter felettünk!? Csak nem elfogyott az üzemanyagja?
• aki nem tud úszni, az tanuljon meg rendesen elmerülni!
• a két láb közötti távolság éppen egy lépés,
• tanuljanak önfegyelmet! ellenkező esetben én tanulom meg, de azt maguk megkeserülik!
• a sok ész rosszabb, mint ha egyáltalán nem lenne!
• ássanak itt, én addig elmegyek és megtudom, hol kell ásni,
• az embernek azért van a feje, hogy gondolkodjék – az agya pedig, hogy megértse amit kigondolt!

Nos, nem folytatom, láthatjuk, hogy határtalan az emberi elme tréfatára. De ne feledjük, a tréfa nem helyettesíti a humort, a vicc pedig nem mindig a tré-fán terem! Annál pedig nincs szánalmasabb magyarázkodás, mikor a bíróság előtt azzal védekezünk, hogy „én csak tréfának szántam”.