Hogyan írjunk profi coach módjára robinsonádokat a lehetetlenül szar helyzetekből?
Apám elkísért az egyetemi felvételimre. Azelőtt sehol sem voltam egyedül. Vagy a családommal, vagy barátaimmal, ismerősökkel lèptem ki otthonról, mely egyszerre volt védett zug és a poklok pokla. Vidékről Budapest elviselhetetlenül zajosnak és kiismerhetetlenül hatalmasnak tűnt. Ahogy pedig ma periférikus és provinciális minden egyéb település, még ha egyik-másik kétség kívűl szerethető is. Nem volt valami sok pénzünk. Szinte soha, semennyi. Nagymamámék a Keleti Pályaudvar közelében rogyadozó, akkori MÁV Szállóban intéztek protekciósan olcsó, patyolattiszta, puritán szobát. Az átlagember a kicsit se jóval van örökre kifizetve? Egész éjjel kegyetlenül zúgtak a buszok. Az ágyneműt összecsavartam és kitömködtem vele a régi ablak repedéseit. Hangot már megszűrtem, egyben a levegőt is. Apámról ömlött a víz. Aztán felkattintottam a villanyt. Egyenesen a szemébe tettem az enyémet: Álmot láttam! Megtudtam, melyik tételt húzom a felvételin. Tíz órával később döbbenten nyugtáztam. De hajnalban még csak a remény ébredt velünk. Apám feltápászkodott. Keménykötésével, focilabda pocakjával, patriarchális gondolkodásával rettentő ember most szelíden nézett. Ott én voltam a kicsi Krisztikémje. Nekem sosem voltak kérdéseim. Nekik meg válaszaik. Anya miért nem jött támogatni? A kistesóm miért nem ugrált körülöttem? Lapoztam. Így és kész. Még ott volt vagy húsz oldal. Minden egy epizód. Elmúlik rossz és jó.
Apa a kezemért nyúlt. Megcsókolta. Az utcán. Határtalan büszkeséggel. Megérte izzadni, fuldokolni, tűrni némán, felvették a lányát!
Azóta csöppet sem kedvelem a gratulálok szót. Az elismerést. A kitüntetést. Szerencsémre keveset volt benne részem. Ezért is lehet, hogy az ismerőseim most is csak rázzák a fejüket és sorolják az eredményeimet. Na, de ugyan, mi érne fel apám mindent magával ragadó, szeretetteljes tekintetével?
Apámat vagy tíz évet nem láttam a halála előtt. Én bezzeg nem kísértem el őt.
Minek? Bennem él. Örökkön örökké.
“Álmodjunk nyitott szemekkel!” Karácsony éjjelén felkattintom a villanyt.
Dr. Kollárné Déri Kriszti
Az Ontológus
https://www.drkollarcoaching.hu/kepzeseink.html
Hálás köszönetem férjemnek és tanáromnak, Dr. Kollár József Ph.D-nak.
#abdukció #intuíció #álom #coach #képzés #coachképzés #drkollár #drkolláriskola